A Beatles tagjai John Lennon (ritmusgitár), Paul McCartney (basszusgitár), George Harrison (szólógitár) és Ringo Starr (dob) voltak; mindannyian az angliai Liverpoolban születtek. A zenekar elsődleges dalszerzői Lennon és McCartney voltak. Karrierjük során kiadott lemezeik többségének a producere George Martin volt. Brian Epstein pedig a manager.
1963-as feltűnésük igazi szenzációt jelentett az Egyesült Királyságban, fiatal, sikoltozó és ájuldozó lányok tömegei követték őket; a brit sajtó a jelenségre a "Beatlemánia" nevet akasztotta. Ez 1964. elejére átterjedt Észak-Amerikára és az együttes hamarosan világszerte népszerű lett. Öt év alatt korai sikereik kétségtelenül egyszerű zenéjét (mint a "She Loves You" és az "I Want to Hold Your Hand") művészi, igényes dalokká fejlesztették (mint a Revolver, a Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band és az Abbey Road albumok számai). Ők írták a dalaikat, feszegették a stúdiók felvételi lehetőségeinek határait, minden lemezük új, addig példa nélküli minőséget ért el – mindezekkel hosszútávú befolyást gyakoroltak a popzenére. Filmeket készítettek, a sajtó minden lépésüket követte és mintegy szimbolikus vezetői lettek az 1960-as évek ifjúsága ellenkultúrájának, nyilvánosan kutatva a keleti miszticizmust, a tudatmódosító szereket és a forradalmi politikát.
Az együttes 1970-ben oszlott fel.
John Lennon 1956 nyarán alakította a Quarrymen nevű skiffle zenekart. 1957. július 6-án egy rendezvényen léptek fel és ekkor találkozott Paul McCartneyval, aki hamarosan csatlakozott hozzájuk. 1958-ban egy ifjú gitáros, George Harrison került az együttesbe, amely különböző neveken játszott. 1960-ban Hamburg-ba utaztak, ahol megállapodtak a The Beatles név mellett. Stuart Sutcliffe ekkoriban, 1960-61-ben szintén velük játszott, és hatással volt megjelenésükre, stílusukra. Menedzserként időnként Allan Williams vagy Sam Leach dolgozott velük, amíg 1962-ben Brian Epstein véglegesen át nem vette ezt a szerepet.
Segítségével szerződtek az EMI lemezkiadó Parlophone csoportjához. Az ekkor már két éve velük játszó, Pete Best nevű dobosukat elküldték a nagyobb gyakorlattal rendelkező Ringo Starr kedvéért.
A "Beatlemánia" Nagy-Britanniában kezdődött 1963. október 13-án: ekkor adtak televízió közvetítette koncertet a londoni Palladiumban. Hamaroan átterjedt az Egyesült Államokra, az Ed Sullivan Showban való fellépések hatására. A popzenekar világméretű szenzáció lett, órási rajongótáborral és dühödt támadásokkal a kulturális kritika és elismert előadók, mint Frank Sinatra részéről a zenéjüket (amelyet faragatlannak és zeneietlennek minősítettek) vagy megjelenésüket (botrányosan hosszú hajukat) illetően.
1964-ben a Billboard 100-as slágerlistáján az öt vezető helyet foglalták el; ezt a teljesítményt azóta sem sikerült senkinek sem megismételni.
1965-ben az MBE (Member of the Order of the British Empire; a Brit Birodalom Rendjének tagja) érdemrend ötödik osztályával tüntették ki őket, amely ugyan még nem jár lovagi címmel, de így is elég nagy vihart kavart. Lennon és Harrison ebben az évben kezdtek kísérletezni az LSD-vel, McCartney 1966-ban követte őket. Lennon egy óriási botrányt kiváltó interjúban kijelentette, hogy a kereszténység haldoklik, és hogy a "Beatles népszerűbb, mint Jézus" Később, a heves bírálatokat követően egy sajtótájékoztatón bocsánatot kért, mert a Beatles dalait tiltólistára tették az amerikai rádiók, a déli államokban nyilvánosan égették el lemezeiket és olyan radikális csoportoktól kaptak fenyegetéseket, mint a Ku Klux Klan.
Utolsó hivatalos kocertjüket San Francisco-ban adták 1966. augusztus 29-én; ezek után a lemezekre koncentráltak. Kompozícióik és zenei kísérleteik megnövelték művészi elismertségüket, miközben megőrizték óriási népszerűségüket. Pénzügyi helyzetük azonban rosszabbodni kezdett menedzserük, Brian Epstein 1967-es halála után, és a zenekar kezdett szétesni. Utolsónak minősíthető koncertjük egy, az Apple stúdió tetején történő élő fellépés 1969. januárjában, amelynek a felvételei végül a Let It Be albumon jelentek meg. 1969-ben vették fel utolsó valóban közös albumukat, az Abbey Roadot (bár 1970-ben több, korábban felvett számot dolgoztak át és jelentettek meg a Let It Be lemezen) 1970-ben hivatalosan is feloszlottak és Lennon 1980-as halálával az újraegyesülés minden reménye elveszett. Ettől függetlenül történt egy „virtuális” egyesülés, mert 1995-ben két, eredetileg Lennon-felvételt, a "Free as a Bird"-öt és a "Real Love"-ot a Beatles egykori tagjai átdolgoztak, és megjelentették az egyéb, kiadatlan anyagokat tartalmazó albumukon és a kapcsolódó dokumentumfilmen, a "The Beatles Anthology" projekt keretében.
A producer George Martinnak nagy szerepe volt sikereikben. Sokat kisérletezett, hogy előhozza a zenekarban rejlő lehetőségeket. Egy gyengébb producer rájuk erőltette volna nézeteit és meggátolta volna az általa felismert és bátorított tehetség érvényesülését. Korábbi munkáinak (pl. a skót zenét játszó Jimmy Sanddel vagy a parodista Goonékkal) köszönhetően nyitott szemléletű, kísérletező kedvű volt, aminek következtében az együttes sokat fejlődött. Mivel a Beatles tagjai rajongói voltak a Goon Shownak, Martin velük való kapcsolata nagy benyomást tett rájuk.
Népszerűségük csúcsán, az 1960-as évek közepén, két filmmel a hátuk mögött (Egy nehéz nap éjszakája és a Help!) az együttes befejezte a turnézást. Nem volt könnyű sok ezer sikoltozó rajongó előtt fellépni, akik rendszerint akkora zajt csináltak, hogy a zenét nem lehetett tőle hallani, ezért 1966-ban abbahagyták a koncertezést és a lemezkészítésre koncentráltak.
A folyamatosan új zenei hangzás keresése, kábítószerek hatása és a stúdiók technikai fejlődése olyan albumokat hozott létre, mint a mai napig klasszikusnak számító Revolver (1966) és Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band (1967). Különösen figyelemreméltóak az olyan felvételi „trükkök”, mint a hangszerkesztés, a szokatlan mikrofonelhelyezések, változó felvételi sebességek mellett, hogy addig a popzenében nem használt hangszerek jelentek meg lemezeiken, vonósok és rézfúvósok egyaránt, indiai hangszerek, mint a szitár, és elektronikus zenei alkalmazások, mint a mellotron és a szintetizátor.
Egyre nagyobb gondot fordítottak saját produkcióikra. Paul McCartney növekvő dominanciájának is szerepe volt azokban a feszültségekben, amelyek végül az együttes széteséséhez vezettek.
A népszerűség egyre terhesebb volt számukra és a The Beatles ("Fehér Album") megjelenésének idejére nagyon közel kerültek a feloszláshoz: a zenekar tagjai több számot egyedül vettek fel, Ringo Starr pedig a felvételek közepén két hétre eltűnt a stúdióból. 1970-re végleg búcsút mondtak egymásnak és mindegyikük megkezdte szólókarrierjének építését, változó sikerrel.
Filmkarrierjük az Egy nehéz nap éjszakája című (többször a Marx fivérek munkáihoz hasonlított) 1964-es vígjátékkal kezdődött. Rendezője az a Richard Lester volt, aki a televíziós Goon Show-t is rendezte; ezt a filmet fekete-fehérben és dokumentumszerűen készítették. 1965-ben forgatták a Help! című, színes, fantasztikus filmet, egzotikus helyeken, témája egy James Bond-stílusú svindli körül bonyolódik. A Magical Mystery Tour az amerikai író, Ken Kesey LSD irányultságú busztúrájának hatására készült, de a kritika a brit tévébemutató idején, 1967-ben földbe döngölte. Mára a klasszikus kultuszfilmek közé emelkedett.
A Sárga tengeralattjáró című animációs film nem sokkal ezután készült, de maguk a zenekar tagjai viszonylag kevéssel járultak hozzá: egy élőszereplős epilógusban kaptak szerepet és négy új dalt is adtak, de ebből az egyik, az "Only A Nothern Song" a Sgt. Pepper egyik kimaradt száma volt. Ettől függetlenül a kritika ünnepelte a rajzfilm merész, innovatív grafikai stílusát és humorát, csak úgy, mint a filmzenét.
1969-ben forgatták a Let It Be-t, amely a csapat hanyatlásának dokumentuma; zenéje az azonos nevű albumon jelent meg, amit még az Abbey Road előtt vettek föl. Ez lett az utolsó lemezük, hosszas szerződéses huzavonával és Phil Spector producer kontármunkájával megspékelve.
A Beatlesre igen kevéssé hatott a blues (nem úgy, mint kortársára, a Rolling Stonesra). Bár zenéjük nagyon különböző forrásokból táplálkozott, valódi gyökere a popzene volt. Sajátos énekharmóniáiban felfedezhető a korai Motown művészeinek hatása; leginkább valószínűleg Chuck Berry zenéje a Beatles hangzásának eredete (a "Roll Over Beethoven"-t és a "Rock And Roll Music"-ot feldolgozták korai lemezeiken, de koncerten más számokat is játszottak tőle). Berry hatása később is nyilvánvaló, olyan számok esetén, mint az "Everybody's Got Something to Hide Except Me And My Monkey" (1968) vagy a "Come Together" (1969). Amikor a "Come Together" megjelent, Chuck Berry jogutódja beperelte John Lennont szerzői jogok sértése miatt azzal, hogy nagyon hasonlít a "You Can't Catch Me"-re. A per megegyezéssel végződött, és Lennonnak később lehetősége nyílt néhány Berry-dal feldolgozására.
Néhányan állítják, hogy a Beatlest leginkább befolyásoló művész Elvis Presley volt. Ez kétséges. Paul McCartney egy interjúban azt mondta, hogy Elvis ébresztette fel az érdeklődését a gitár iránt és John Lennon is szerette a zenéjét. Mások szerint viszont Elvis annyira kis mértékben fedezhető fel az együttes hangzásában, számaik stílusában, és mivel olyan széles körből találhatunk rájuk ható zenei stílusokat, mint pop, R&B, soul és korai rock, hogy John és Paul ezt nyilvánvalóan más előadóktól is átvehették és Paul biztosan számtalan más okból is gitárt ragadott volna.
Mindannyian nagyon szerették Little Richard számait és néhány dalukban – különösen karrierjük elején – ők is használták a rá jellemző fejhangokat. 1962-ben együtt turnéztak Hamburgban, és a Star Clubban együtt adták elő a "Long Tall Sally"-t. Ez a dal a Beatles állandó koncertszámai közé tartozott, és a McCartney-féle feldolgozását (amely különböző válogatáslemezeken jelent meg, ill. Amerikában a The Beatles' Second Album-on) Paul legjobb rockénekesi teljesítményének tartják.
Elismerten fontos szerepe volt McCartney zenei fejlődésében Brian Wilsonnak a Beach Boys-ból. Wilson elmesélte, hogy a Rubber Soul amerikai verziója inspirálta a Pet Sound album elkészítésére, aminek hatására McCartney kitalálta a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band koncepcióját. Másik példa a "Back in the USSR", amely a Beach Boys "California Girls" című számára való utalásokat tartalmaz.
Az Everly Brothers szintén nagy hatással voltak a Beatlesre. John és Paul folyamatosan utánozni próbálták Don és Phil Everly jól felismerhető kettős harmóniáit. Az 1962-es "Love Me Do" és "Please Please Me" felvételek vokális része sokat köszönhet az Everlyék "Cathy's Clown" (1960) című számában felbukkant újdonságnak. Egyébként a "Cathy's Clown" volt az első olyan dal, amelyik egyszerre volt listavezető az Atlanti-óceán mindkét partján.
Gerry Coffin és Carol King zenéjét is meg kell említeni, akik héthúros ítárt használtak. A Beatles megkísérelte az ő számaik kifinomultságát Buddy Holly, Berry és egyéb korai rock and roll előadók egyszerűségével vegyíteni. Lennon és McCartney dalszerzői együttműködését Goffin és King kapcsolata inspirálta és indulásukkor arról álmodtak, hogy olyanok lesznek, mint ők.
John Lennon kezdeti stílusa sokat köszönhet Buddy Hollynak és Roy Orbisonnak ("Misery" (1963) és "Please Please Me" (1963)). "That'll Be the Day" volt az első dal, amelyiket Lennon megtanult játszani és énekelni, és első dalaik eléggé hasonlítottak hozzá. McCartney beismerte, hogy "Legalább az első negyven, általunk írt dal Buddy Holly hatására született". Lennon nyilatkozata szerint "Buddy Holly elfogadhatóvá tette, hogy valaki szemüveget viselt. ÉN voltam Buddy Holly". Még a Beatles elnevezése is a zenész együtesének, The Crickets (Tücsök) nevű zenekarára utalt. A Beatles 65 albumon szerepelt egy Holly-feldolgozás, a "Words of Love".
Miután megismerkedtek Bob Dylan műveivel, Lennon a folkzene hatása alá került ("You've Got To Hide Your Love Away" és "Norwegian Wood"), majd a pszichedelikus zene felé irányította az együttest ("Strawberry Fields Forever", "Tomorrow Never Knows" és "I Am the Walrus"). A Beatles karrierjének késői szakasza során Lennon érdeklődése visszatért a korai rockzenéhez ("Don't Let Me Down" 1969-ből).
Paul McCartney legjobban talán a zenekar romantikus balladáinak írójaként ismert, kezdve az 1965-ös "Yesterday"-jel. Olyan művészi és új formátumú dalok kötődnek a nevéhez, mint az "Eleanor Rigby" és a "She's Leaving Home". Egyre inkább az R&B hatása alá került, a fejlődés nyomon követhető az "I Saw Her Standing There"-től (1963) a "Lady Madonna"-ig (1968). A "Helter Skelter" (1968) – mely egy korai heavy metal műnek is tekinthető – szintén Paul szerzeménye. Nagyszerűen bánt a zongorával, és a billentyűs hangszerek fontos szerepet játszottak mind zeneszerzői, mind előadói karrierje során. Érdekes módon sem McCartney, sem Lennon nem tanultak meg kottát olvasni.
George Harrison korai gitárstílusa az 1950-es évekbeli rockabilly nagyjaihoz hasonlított, mint Carl Perkins, Scotty Moore (ő Elvissel dolgozott) és Duane Eddy. Az "All My Loving" (1963) és a "She's A Woman" (1964) ennek az időszaknak a tipikus képviselői.
1965-ben Harrison valami újat hozott a nyugati kultúrába, amikor a "Norwegian Wood"-ban együtt dolgozott az indiai szitárművésszel, Ravi Shankarral. A vele való hosszú együttműködés eredményeképp George szerzeményei közül sok alapult a hindu zenén, például a "Love You To" (1966), "Within You, Without You" (1967), és a "The Inner Light" (1968). Az indiai zene és kultúra a zenekar egészét befolyásolta, ennek példái a "Tomorrow Never Knows" vagy a "Dear Prudence" is. Harrison későbbi munkáiban visszatért a nyugati zenéhez és jelentős popzenei zeneszerzővé vált, időnként olyan témákkal, amelyek jelezték kapcsolatát az indiai zenével és a hindu istennel, Krisnával.
Ringo Starr szerepe a Beatles hangzásában kevésbé ismert, mivel Ringo maga ritkán írt dalokat. Bár általában lágy baritonjáról ("Yellow Submarine" vagy az "Octopus's Garden"), megbízható dobjátékáról és egyszerű, közvetlen modoráról közismert, ő volt a felelős a zenekar időnkénti és megdöbbentően autentikus country-hangzásáért is ("What Goes On", "Don't Pass Me By").
A Beatles későbbi zenéjében a dalok üteme lelassul, rendszerint nagyobb szerep jut a dallamnak és a hangszerelésnek, mint a ritmusnak. Erre a stílusra jó példa a "Penny Lane" (1967).
A zenekar 1966-os döntése a koncertezés befejezéséről hirtelen irányváltást hozott. A "Paperback Writer"-t ért kritikák után kreatív energiájukat a stúdiómunkákba öntötték, olyan eredmény érdekében, amire büszkék lehetnek. A fejlődés trendje eddig is az egyre növekvő komplexitás irányába tartott technikailag és stílusukban is, de a folyamat látványosan felgyorsult, mint az a Revolveren is látható volt. Az új dalok témája többé nem te, én, szerelem, fiú és lány találkozása és hasonlók voltak, mint 1963-ban, amikor munkájuk elég nagy hasonlóságot mutatott pl. a Hollies zenéjével is. Ettől ekkorra elég messze kerültek és a témák a házjavítástól a cirkuszon át a nonszensz dalokig terjedtek.
A zene bonyolultsága, mely a Sgt. Pepper albumon olyan látványos, a Yellow Submarine-en érte el csúcsát. Részben – az "It's All Too Much" és az "Only A Northern Song" – az 1967-es lemezről kimaradt dalok kerültek rá, és csak ekkor (1969. januárjában, a Sárga tengeralattjáró filmzenéjéhez) kerültek felhasználásra. Nyilvánvaló, hogy a Beatles maga nem érdeklődött túlságosan a projekt iránt, így nem érezték fontosnak, hogy sok új anyagot írjanak hozzá.
A Revolver/Sgt. Pepper időszak után úgy tűnt, kreativitásuk kifulladt és The Beatles elnevezésű dupla albumuknál, melyet nagyrészt Indiában írtak, visszatértek az egyszerűbb stílushoz és témákhoz (pl. "Birthday" – születésnap). Néhány dal zeneileg (mint a "Why Don't We Do It In The Road" vagy a "Wild Honey Pie") sokkal kevésbé volt összetett, mint legtöbb, két évvel korábbi anyaguk és 1969-ben, a "Get Back" projekt felvételeikor – az 1970-ben megjelent Let It Be alapjai – a zenekar kezdett szétesni. (A projekt arra irányult, hogy komoly hangtechnikai vágás és egyéb mesterséges hatások kiküszöbölésével visszatérjenek a zene alapjaihoz. A sors iróniája, hogy Let It Be-t agyontömték aláfestő zenével, és komoly mennyiségű hangmontírontírozást is alkalmazott rajta producere, Phil Spector). Mivel a Beatles nem akarta ennyiben hagyni a dolgokat, felvettek egy utolsó albumot, az Abbey Roadot, amely érettebb kísérlet annak a törekvésnek a megvalósítására, hogy a stúdiótechnikát a dalok jobbítására használják ahelyett, hogy kísérleteznének, aztán megnéznék, hogy is hangzik ez az egész.
A Beatles számait mai napig játsszák különböző emlékzenekarok koncertjein és zenés színpadi darabokban.
Zenéjük igazi erejét valószínűleg John és Paul kontrasztos stílusa adta. Lennon számai az akkori ízlésnek túl szarkasztikusak és skizofrének voltak, nehéz lett volna egy teljes, 45 perces albumot eladni velük; McCartney albuma pedig túl nyálasnak ígérkezett. Mikor a két stílust kombinálták, a dalok kiegyensúlyozták egymást. Egy kis keleties Harrisonnal megfűszerezve a lemezek sokkal erőteljesebbek lettek, mint az az egyedi számok összességéből következett volna.
Érdekességek
Ringo Starr, Paul McCartney, Linda McCartney és George Harrison is felléptek vendégművészként a Simpsons című animációs sorozatban, bár nem egyidőben. Ez az egyetlen nem varieté jellegű műsor, amelyikben mindegyik, John Lennont túlélő Beatles tag szerepelt.
George Harrison részt vett Eric Idle és Niel Innes Rutles című filmjének elkészítésében, ami gyakorlatilag egy Beatles-paródia. Innesnek még a Beatles dalok zenéjét és szövegét is sikerült kifiguráznia, alig kevésbé hihető számokkal, mint az eredetiek voltak.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Pár mondatban elmesélve a legenda.
