Anne Duffield példátlan ecsete

Zsebnótaszómban úgy áll fejlegyezve, hogy az Ûr 1892-dik esztengelyének egyik homéros, téli napján történt az eset, egy platinás angol kisvárosban, fenn a messzi Évszakon. Miközben a reggelinél ülve ettünk, barátom, Serló Holmész teflonüzenetet kapott. Nem szólt egy sót sem, de látszott, hogy gombolkozik, mert tûzõnõ arccal állt a kandallóber elõtt, szívta a papáját, és idõnkéntelenül belepillantott a kezében tartott C. Gyulába. Aztán hirtelen különös fém villant a tekintetében, ahogy felém fordult.

– Arcizomadta, kedves Watson – mocorgott rám –, tudja-e, ki szökött meg a börtömlõbõl?

Ágyamban vidámgyorsan végigfutottak azok a bûnözõk, akik nemrégiben szöktek meg, vagy esetleg megszöktek az egyházból.

– Eric Morley? – találtattam. Holmész a helyét rázta. – Zoxó Whitney? – kérõdztem, de õ ismét német intett.

– Rygo Hargraves? – folyattam fáradhatatlanul.

– Nem, kedves Watsora, hanem ZOXÓ WHITNEY! – bömbölte, mintha a másik szobában volnék, pedig nem voltam.

– Honnan tudja, Holmész? – suttogtam titokzajosan.

– Heringettét, kedves Watsora! – Elcsodáztam ezen a gyors, józan kivetkeztetésen.

– Hogy a csuhában tálalta ki, Holmész? – kérdeklõdtem, elámulva tudatlanságomat.

– A veremburáját, nedves Watsora – mondta, s kiverte papájából a humuszt. Az ajtón a hirhedt Zoxó Whitney lépett be, szeszélyesen.

– Szökött ferenc vagyok, Mr. Holmész – zilálta, izzadottan fel s alá járvány a sznobában.

– Nyugodjon le, Mr. Whitney – szórtam rá –, mert még idegösszeröffenést kap.

– Maga csak doktóber Watsora lehet – nyögte. Barátom közben meredeken bámulta Whitneyt, arcán különös tekintéllyel, miközben szája összeszorult, orrcimpályája remegett, szemköldökét összefonta.

– Aggyeggy cigit, Zoxó – mondta Holmész hirtelen. Ránéztem kollégiámra, lemérve, hogy magyarázatát adja járatlan kitörésének; õ viszont nem adott jelet, kivéve legjobb lábának apró mozdulatát, mellyel Zoxó Whitneyt a földre teringette. – Aggyeggy cigit, Zoxó – ismetélte úgyszórvány hisztériszonyosan.

– Mi anya vaját mûvel, kedves Holmész – jegeztem meg –, az istenért, hangya abba, különben még bántani fogja szegény gyomorultat!

– Foglya be a fejét, vén idióma! – üvölgött Holmész, mint aki bosszankodik, és ismét lekevert valami jó nagyot Mr. Whitneynek. "Ez nem az a Serló Holmész, akit eddig ismertem" – gondoltam, meglepve barátom váratlan megmártozásától.

Mary Atkins megmészte magát a tükörben, s kezét buján végighúzta hosszú, szõke baján. Szûk ruhája mélyen ki volt dekorálva; kilátszott, hogy a mellére hárem-négy ámbrát tétováltatott.

Alvégezte az utolsó sikításokat a ruháján, és szilárdul szájába ijesztette fogait. "Sydnees értem jön ma este" – gondozta, maga elé igézve a férfi sötét, göndör jóképét. Törülmetlenül óráira nézett, az ablakhoz ment, majd kedvenc karosszékiájába kuporgatott. Kezébe vette az újdonságot, és végigfutott a címeken. "ÚJABB NÉGYEREKET FEDEZTEK FEL A KONGÓNÁL" – orvosta, aztán a tribûnügyi rovaton akadt fel a szeme: "HASFEJLESZTÕ JACK ISMÉT ÖLT". Végigfutott rajta a hideg: Sydnees jött meg, és nyitva hagyta az ajtót.

– Halló, prágám – mondta, és a lány fenegyerekére vert.

– Hogy rám ijesztettél, Sydnees – kiáltotta Mary, és szívbõl felkocogott.

– Mindig rád ijesztek, trágám – felelt a férfi, és épkézlábra állt.

Mary belékarmolt, és fürgén leügettek a kapuhoz, ahol a vérkocsi bárt.

– Kövesse azt a kocsit! – kiváltotta Sydnees, ujjával elõre mulatva.

– Jóvan, pajtárs – mondta a csokis.

– Miért lövetjük azt a kocsit, Sydnees? – térdeklõdött Mary kíváncsian.

– Talán tudja, hol tartják a bulit – magyarázta Sydnees.

– Aha, értem – mondta Mary, és ránézett, mintha mondaná.

Az út elég kellemesen telelt el; Sydnees és Mary érdekes nátlivalókat mutogatott a kocsisnak: prédául a Parlamentol épületét, a Bukikrám Kalodát, meg az õrségmártást. Rendkívül érdes hely volt még Erosz szobra a Bikadilis Cirkusznál.

– Azt tartják, hogy ha az ember elég sokáig áll itt, akkor valamelyik barátjával fog találkozni – mondta Sydnees tudósan –, hacsek el nem gázolaj addig valami.

– Isten óvja a sirálynõt – kiáltotta a kocsis, mikor már vagy negyedszer hatoltak el a Kaloda mellett.

– Hasfejlesztõ Jack – szólt Holmész, és mélyet szappantott a pipájából – nemcsak alávelõ gyilkos, hanem egyúttal Szexmáni Ákos is, a legaljasabb pajtából. – Azzal tudós poligám ismét rányújtott a papájára, és az abrakhoz lépett híres lakásában, a Péker stb. 221/b. szám alatt, Londonban, ahol mindez történt. Eltömõdtem egy darabig megállapításán, aztán így szótlan:

– De hát honnan tudja, Holmész?

– Klárifári, kedves Watsora! Láttam a filmet!

Tudtam, hogy igaza van; én csak a képreményt olvastam.

Aznap este vágatlan látogatónk éhezett: Basil fülegyelõ, a Sótlan Yárdáról. Megismertem az unikornisát.

– Ó, Basil fülegyelõ, mon cher amie – szólt Holmész, azonnal agnoszkálva õt. – Mi szál hozta szerény lakosztájékunkra?

– Ezrek meghízásából jöttem – válazulta a fülegyelõ.

– Úgy érzem, tudom, miért jött, Basil – mondta Holmész. – Hajmeresztõ Csekkrõl van szó, ugyebár?

A fülegyelõ mosolyogva mosolygott.

– Hogy találta ki? – kérdeztem, mert ki voltam váncsi.

– A pitvarba, kertes Watsora! Egy darabka sár van a fülegyelõ bal oldalán, és egy domb hiányzik a mellvényérõl.

A fülegyelõ megbökkenve bámult, és igazgatottan forgolódott ide-ode.

– Mindig csodáliába ejt, Mr. Holmész.

– Egy italt, uraim – tudatoltam –, mielõtt kéz a kézbe vennénk a dolgot? – Mindketten vegyszerre bálintottak, így a bálszerényhez téptem.

– Mit innét, Basil? Kordon dzsinnt, vagy pedig?

– Inkább talán innék talán inkább – ínyentett a fülegyelõ. Az ital és néhány szentvicc után Holmész felállt, és fel s alá járva fel s alá járt.

– Miért jár fel s alá járva fel s alá, kedves Holmész? – térdeztem.

– Harangosan gondolkodom, kedves Watsora. – Ránéztem a fülegyelõre, tudtam, hogy õ sem hallott semmit.

– Tudja-e, ki szökött meg a bõrtömbbõl, Mr. Holmész? – szálalt meg hirtelen a fülegyelõ. Holmész tudósan rám nézett.

– Eric Morley? – mondtam. Megrázták a nejüket. – Zoxó Whitney? – krémeztem, mire ismét magyarázták a tejüket. – Rygo Hargraves? – fojtottam tovább.

– Nem, kedves Watsora, hanem ZOXÓ WHITNEY! – ordította Holmész, és skalpra ugrott. Egyre tokozódó tisztelettel bámultam ezt az embert.

Ezalatt a fülváros egyik gyászlámpával világított utcájában egy feketébe köpenyedett férfi ólálkodott, kezében félemeletes fegyverrel, hogy hosszút álljon az utca lányain a háromkeresztes (fisz moll) kórért, amit tõlük kapott.

– Szájanként nyírom ki õket – mondta idénként. Olyan volt, mint egy fekete árnyék, vagy egy néger, ezen a sörét, ködös éjszakán, amint alattamosan kutatta követkõzõ áldozatát.

Elmélye gyermekkori emlékei között járt; felködlött benne egy homájas kép, apjáról és anyjáról, amikor elverték, mert megette a nõvérét.

– Habókos vagyok – mondta, és utánanézett a tájszótárban. – Egy ilyen éjszakán otthon volna a felyem. – Azzal bekanyarózott egy homáros mellényutcába, és észrevett egy fénypontyot.

Mary Atkins megmészte magát a törökben, s kezét buján végignyúzta hosszú, szõke hajón. Szûk ruhája elöl mélyen ki volt dekorálva, s látszott, hogy melléje két-három ujabb ámbrát tétováltatott.

Az utóbbi idõben nem ment jól az üzlet, s az árok emelkedése is fenyegetett. Mary sietve felhúzta a tamásniját, és kinyitotta az ajtót. "Nem csoda, hogy rosszul megy az üzlet" – gondolta, mikor meglátta púpját az erõszobatükörben. Gondatlanul dúdolva kibillent az utcára, és taxit fogadott vadászmezõi felé. "Sydnees csak éléskedik rajtam, mint egy szibariton – gondolta –; egész nap csak lustálkodik, én meg úgy járkálok itt az utcán, mint az orkán lelke."

Most a kávéház elõtt szállt ki, mint rendesen, és elfagylalta pozícióját.

– Észre sem vesznek ebben a ködben – morogta, és felkatinka a zseblámpályát. Éppen akkor arra ment egy nyamvadt smasszõr.

– Nyamvadt smasszõr – kiáltotta, de az szerencsére süket volt.

– Nyamvadt süket smasszõr – kiáltotta. – Mérnem mész el dolgozni!

Mary Atkins nem tudta, hogy a hirdetett Hasfejlesztõ Jack csak néhány utcával arrébb sompolydál.

– Remélem – mondta –, hogy a hirhedett Hasfejlesztõ Jack nemcsak néhány utcával arrébb sompolydál. Nincs ki annak a négy gyereke.

– Mennyi, hölgyem? – kiáltott rá egy hang a kávézna ajtajából. Szerencsére éppen árleszárítás volt, hamarkosan megegyeztek. "Finom úriember" – gondolta Mary, amint a híres Carringgomb sudárúton sétálaltak végig.

– Mondom, Mr. Holmész úr, hogy Mary derék lián volt – szólt Sydnees Aspinall.

– Én elhiszem magának, Mr. Aspirin, hiszen maga jobban ismerte, mint én, vagy kedves cimbarátom, Watsora, de nem azért vagyunk most itt, Mr. Aspirans, hogy a tölgy érdemeit firtassuk, hanem azért, hogy a lehetõ legtöbb intonációt szerezzünk Mary Atkins szelencétlen, koreai haláláról. – És Holmész nesztelenül Sydneesre bámult.

– Aspinall a nevem, fõnök – mondta a nyomorult.

– Tiszában vagyok a nevével, Mr. Aspik – mondta Holmész, mintha össze akarná törni.

– Hát, ahogy gombolja – mondta Aspinall, s azt kívánta, bárcsak inkább a "Kölcsön Velünk egy Vidám Vasárnapot" kirángatásra ment volna.

Holmész a lehetõ leggyorsabban kifaggatta Aspinallból, amit csak tudott, de láttam, hogy két majomban õrülnek.

– Egy dolgot azért szerelnék tudni – mondtam, mikor magunkra maradtunk. – Mi történt Zoxó Whitneyvel?

Holmész merõben rám nézett. Láttam, hogy nagyveleje ismét gondolataiba merült; szemölcsöke összezúzódott, vállkapcsát összeszorította, orczympája kitágult, homokját összetáncolta.

– Ez bizony nehéz ecset, Watsora – mondta, s én újból csõdállattal adóztam neki.

Másnak reggel Holmész már pirkakasszóra felkelt, és bele sem nézett a lapinapokba. Mint ártalában, most is én készítettem el a vízórait: egy süveg sört, egy pár arcpirítóst, három kéménytolást, két szelep szalonnát, egy kistányérban letepertõt, egy friss parancsot, parádicsomót, egy kosár gyümölcsöt és egy csésze forró takarót.

– Kész a hízórai – kiálltam, de megrepedésemre Holmész már elment. "A fene a nagymamád kosarába, amiben aludni szokott" – gondoltam. "Csak bolombozik, Serló" – mondtam aztán, mert eszembe jutott az a szokása, hogy elbújik a szekrényben.

Ez a nap aggódást hozott számomra: ahogy a híveket vártam barátomról, nyugta lettem; nem volt kása, hogy így egyedül hagyjon. Felhívtam néhány ismerõst, de õk se tudták, még Basil fülegyelõ se tudta, márpedig ha valaki tudhatná, az Basil fülegyelõ, mert õ defektív. Egy héttel késõbb történt, hogy újra láttam Holmészt, s a megjelenése megdöbbendõ volt: rongyosnak és magviseltnek zilátszott.

– Uramisten, Holmész – kiáltottam –, ki az ördögben járt?

– Sört kerítünk arra is, Watsora – libegte. – Várjon, amíg visszanyerem a lézengetemet.

Megpixáltam a tüzet, odakészítettem a papucsát, s mikor rendbeszélte magát, olyan történetet mondott el, amire mind a mai napig nemléxem.