Életútja
Robert Johnson a Mississippi állambeli Hazlehurst mellett, egy farmon született. Születési idejét nem lehet biztosan megállapítani. Az iskolai papírok, valamint halotti bizonyítványa 1909-et és 1912-t teszik meg születési évének, egyik sem említi az általánosan elterjedt 1911-et. Állítólag gyerekkora óta szenvedett attól, hogy a rasszista délen feketének született. Először Son House és Charlie Patton játékát próbálta utánozni, 1930 körül játszott is Son House-zal. További partnerei: Johnny Shines, Howlin' Wolf, Sonny Boy Williamson, Elmore James.

Robert Johnson a blues legnagyobb alakja. Születési idejét sem ismerjük pontosan. Édesanyja Julia Ann Majors (házasságkötése után Julia Dodds) volt, akinek férje, Charlie Dodds sikeres és elismert földbérlő volt. Hat lány- és fiúgyermeket neveltek, de két lány betegségben elhunyt. A férjnek volt egy Serena nevű szeretője, aki két fiút szült neki. Doddsot 1907 körül vérbosszú miatt elüldözték lakhelyéről, aki Memphisbe költözött és Spencer álnéven élt. Az otthon maradt felesége egy Noah Johnson nevű férfivel folytatott viszonyt. Ebből a kapcsolatból született Robert. 1914-ben együtt volt a család: Charlie Dodds, a feleség, a szerető és a gyerekek. Bár a két asszony között nem volt súrlódás, egy idő után Julia elhagyta a gyerekeit és másutt új életet kezdett. Robert Spenceréknél maradt Memphisben. 1918 körül, amikor az erős akaratú Robert egyre kevésbé engedelmeskedett, Spencer (korábban Dodds) úgy döntött, hogy a gyereket anyja felügyelete alá helyezi. Így került Robert Memphistől 40 km-re délre, Robinsonville-be, ahol anyja Willie "Dusty" Willisszel élt. 1916 októberében házasodtak össze. Robert tinédzser korának első éveiben kezdett érdeklődni a zene iránt. Elősször a dorombként ismert "jew´s harpon" játszott, majd szájharmonikázni kezdett, és ez vált fő hangszerévé. Robert és cimborája R.L. Windum verseket és dalokat szereztek, egymást kísérték dorombon. Robert a Commerce-beli (Mississippi állam) Indian Creek School nevű iskolába járt. Nem volt buzgó tanuló, és látásproblémái is voltak. Mostohanővére, Carrie Spencer - aki Robert nevelésével törődött - vette neki az első szemüveget a 20-as évek elején, amit azonban Robert nem szívesen hordott. Kortársai visszaemlékezése szerint egyik szeme rossz volt. Kisebb hályog nőtt rajta időről időre, majd eltűnt. Ettől függetlenül Robert jóképű volt, és könnyen ért el sikereket a lányok körében. Ekkoriban sokat zenélt, főleg az akkor népszerű számokat játszotta. Willie Brown, Charley Patton, Myles Robson, Ernest "Whiskey Red" Brown és más helyi figurák voltak rá hatással. 1929 februárjában feleségül vette a Mississippi-beli Pentonban Virginia Travist. Robinsonville-től keletre, a Klein-ültetvényen kezdték közös életüket. Virginia a nyár folyamán terhes lett. Robert nagyon büszke volt és óvta feleségét. Mindez azonban rövid ideig tartott, mert 1930 áprilisában a csupán 16 éves Virginia és a csecsemő egyaránt meghalt a szülés közben. Robert számára csak a zene nyújthatott vigaszt. Két hónappal később Robinsonville-be érkezett Son House, aki nagy hatást gyakorolt Robertre mind zenéjében, mind stílusában. Robert elhatározta, hogy megkeresi igazi apját, és visszatért szülőhelyére, Hazlehurtsbe. A környéken épített országút az embereknek munkát, az összetákolt csapszékek Robertnek és a vándorló muzsikusoknak pedig fellépési lehetőséget kínáltak. Robert gyakorlótársa és mentora Ike Zinnerman bluesmuzsikus lett, sőt asszonyra is lelt a nála tíz évvel idősebb Calletta "Callie" Craft személyében. Robert dolgozott, szedte a gyapotot, de egyre gyakrabban csak a zenével foglalkozott. Szombatonként a csapszékekben Ike oldalán bemutatta tudását. Ahogy telt az idő egyre jobban bízott magában és egyre többet játszott egyedül. Időnként autóstoppal keletre ment Georgetownban vagy fel Jacksonba, hogy játszon Johnny Temple-lel és barátaival. Callie, akivel titokban összeházasodott idegösszeomlást kapott és ekkor a család hazahívta. Robert elhagyta az asszonyt és visszatért Robinsonville-be, ahol ismét találkozott Son House-zal és Willie Brownnal, akik nagyon meglepődtek Johnson zenei fejlődésén.
A 30-as években szinte az összes nagy zenész az arkansasi Helenába ment. Az akkor Little Boy Blue néven ismert Sonny Boy Williamson II, Robert Highthawk, Elmore James, Honeyboy Edwards, Howlin´ Wolf, Calvin Frazier, Memphis Slim és mások Helena meg West Helena számtalan éjszakai bárjában és más helyein léptek fel. Robertnek megadatott a lehetőség, hogy együtt játszon velük. Egy ifjút különösen kedvelt. Robert Lockwood Jr. névre hallgatott az illető, akinek anyja, Estella Coleman jó volt Johnsonhoz, szerette és gondoskodott róla. Robert ezt úgy viszonyozta, hogy a nála nem sokkal fiatalabb fiú mentora lett. Robert Johnson számára az utazás volt a lényeg. Bármikor készen állt arra, hogy továbbmenjen vagy visszaforduljon. Johnny Shines szerint meglehetősen stabil repertoárja volt, amelyet mindig ugyanúgy adott elő. Bár a blues terén nagy volt a műsora, de a napi és korábbi slágereket is játszotta kérésre a hillbilly dalok, polkák és balladák mellett. Robert számára elég volt egy darabot egyszer hallani a rádióból, vagy valakitől, máris el tudta játszani. Johnson imádta a nőket, és emiatt többször bajba is került. Ha megérkezett valahová, egyedül lévő, egyszerű nőt választott ki magának. Néhány kedves szót mondott neki, és tudta, hogy lesz hol maradnia. Ha el akart érni valamit Robert a világ legbájosabb fickója tudott lenni még a város legcsúnyább boszorkáival szemben is. Nem volt rendszeres szerencsejátékos és dohányos sem. Azt viszont nem tudta soha, hogy mennyi elég neki az alkoholból. A nők és az ital, az ördög ebben a két formában jelentkezett Johnson életében.
Ernie Oertle, az American Records Company ügynöke volt, aki elhatározta egy meghallgatás után, hogy Robert Johnsonnal lemezfelvételeket készít. 1936. november 23-án hétfőn és a következő csütörtöki és pénteki napon Johnson 16 dalát vették lemezre. Ezek, valamint a fél évvel később Dallasban rögzített felvételek a Mississippi-delta blues gyöngyszemei a legszemélyesebb, erőteljes kifejezésmódjukkal. Robert Johnson dalai ismételten visszatérő témákkal foglalkoznak: asszonyok és a velük kapcsolatban elszenvedett csalódások, az emberi kapcsolatok megszakadása, az örökös utazások, továbbá az őt körülvevő esztelen rémület, amely napjait kísérte és éjszakáit végnélküli lidércnyomássá változtatta.
1937-38-ban Mississippi állam területén különféle partikon és kocsmákban együtt zenélt Sonny Boy Williamson II.-vel (Rice Miller), Howlin´ Wolfal, Elmore Jamessal és Honeyboy Edwardsszal. Halála körülményeiről többféle változat kapott szárnyra. A mértékadónak tekintett Sheldon Harris lexikon leírása alapján a Mississippi állambeli Greenwood Three Forks Store nevű útmenti ivójában játszott Johnson. Robert és Honeyboy Edwards már néhány hete Greenwoodban voltak, és szombat esténként az említett csapszékben játszottak a városon kívül. Robert barátságba került egy helybéli asszonnyal, aki épp a felesége volt a csapszék vezetőjének. 1938. agusztus 13-án a plusz attrakció Sonny Boy Williamson II volt. Honeyboy Edwards nem érkezett meg még éjjel fél 11 után sem, Robert és Sonny Boy viszont már túl voltak az esti műsoron. Robert kikezdett a tulaj feleségével és a légkör feszült volt. A zeneszünetben a két muzsikus egymás mellett állt, amikor valaki Robertnek egy felnyitott félpintes italt adott át. Robert inni akart belőle, amikor az idősebb és bölcsebb Sonny Boy kiütötte kezéből és a földön összetörte az üveget. "Soha ne igyál semmit megnyitott üvegből, mert nem tudhatod, mi van benne" - figyelmeztette Sonny Robertet, aki visszavágott: "Ember, soha ne üss ki a kezemből egy üveg whiskyt." És a következőt megitta, majd amikor zenélni kezdett, hamarosan elakadt a hangja, egy szám közepén felállt és kiment. Az éjszaka végére a mérgezés tünetei kezdtek látszani Roberten. Betegen feküdt egy barátja otthonában, és legyengült állapotban tüdőgyulladást kapott. Végül 1938. augusztus 16-án, kedden elhunyt.

Sheldon Harris Blues Who´s Who lexikonja szerint a greenwoodi Three Folks Cementary nevű temetőben helyezték örök nyugalomra a blues egyik legnagyobb csavargóját.

Csak 29 dalt vettek fel tőle, tizenhármat kétszer, így ma 42 dala ismert. A felvételek két alkalommal, 1936 novemberében, a Texas állambeli San Antonio-ban (egy hotelben), valamint 1937 júniusában, Dallasban (egy iroda hátsó szobájában) készültek. Köztük volt a "Come on in My Kitchen", a "Love in Vain", a "Sweet Home Chicago", a "Cross Road Blues", a "Terraplane Blues" és az "I Believe I'll Dust My Broom"; ezeket sokan feldolgozták.

Elég furcsa a „Back to the land of California, to my sweet home Chicago” („Visszamegyek Kaliforniába, édes hazámba, Chicagoba”) a "Sweet Home Chicago" című dalban. Erre két általánosan elterjedt magyarázat van:

Amikor Johnson ezt a dalát írta, még nem sok helyre utazott (később járt Chicagoban) és nem ismerte az USA földrajzát, vagy
„Kalifornia” nem szószerint értendő, hanem a gazdagság metaforájaként, ahogy akkoriban a blueszenészeknek Chicago jelentette a gazdagságot.
Egy népszerű legenda szerint Johnson whiskeyébe egy féltékeny férj sztrichnint kevert. Ám a mérgezésből felépülhetett, és talán tüdőgyulladásban halt meg 1938. augusztus 16-án, a Mississippi állambeli Greenwoodban. Vannak feltételezések, melyek szerint szifiliszt kapott, mivel sok nővel volt dolga. Halálának valódi oka azonban mindmáig ismeretlen, halotti bizonyítványa szerint holttestét egyetlen orvos sem látta.

Egy másik legenda szerint Johnson eladta a lelkét az ördögnek a 61-es és a 49-es út kereszteződésében, a Mississippi állambeli Clarksdale-ben; sokan ezzel magyarázták, hogy nagyon rövid idő alatt vált nagyon rossz gitárosból nagyon jó gitárossá. A kereszteződés, amelyre Johnson hivatkozik, eléggé közel van ehhez. A történetet először Son House mesélte, de ezt Johnson egyetlen dala sem erősíti meg, a beszédes címek ellenére sem: "Me and the Devil Blues" (Én és az ördögi blues), vagy a "Hellhound on My Trail" (Nyomomban a pokol kutyája).

Hatása
Johnsont gyakran nevezik minden idők legnagyobb blueszenészének, vagy a 20. század legfontosabb zenészének, de azok, akik először hallják felvételeit, némiképp csalódnak. Ez azért lehet, mert idegen tőlük az érzelmek ilyen fokú kifejezése, ami a Delta blues sajátossága, vagy mert a felvételek minősége nem mérhető a maiakéhoz. Johnson gitárjátéka nagyon ügyes, hangja viszont kissé éles volt.

Sokan kérdőjelezik meg Johnson eredetiségét. Nem ő találta ki a bluest, mivel már majd' ötven évvel azelőtt készültek blues-felvételek. Példaképe az utánozhatatlan Son House volt, aki mindenkinél (kivéve barátjánál, Charlie Patton-nél) többet tett a Delta blues stílusának meghonosításáért: száraz hangja és slide-os gitározása egy fémtestű gitáron egyedivé tette. De Johnson ehhez hozzáadta Skip James szeszélyességét és Lonnie Johnson jazzes stílusát. Néhány dalában csak névrokonát utánozza. Ismerte Leroy Carrt, aki akkoriban a legismertebb férfi bluesénekes volt, és néhány dalának ("Sweet Home Chicago", "I Believe I'll Dust My Broom") forrása a városi blues volt (Kokomo Arnold, Peetie Wheatstraw).

Johnson ezekből egy új hangzást dolgozott ki, ami közvetlen volt és ravasz. A "Sweet Home Chicago"-n hallható, ahogy a mély húrokon egy guruló, biztos kíséretet ad a dalnak. Előszeretettel játszott különleges dallamokat a magasabb húrokon, ahogy ez a "Walking Blues"-on is hallható. Együtt játszott a fiatal Howlin' Wolffal és Sonny Boy Williamson II-vel (aki állítólag ott volt a végzetes éjszakán, amikor Johnson megitta a mérgezett whiskeyt, és figyelmeztette is, hogy ne igyon a nyitott üvegből). Johnson saját mostohafiát, Robert "Junior" Lockwood-ot is tanította. Elmore James és Muddy Waters is mentorának vallotta őt. Ezek a zenészek és mások, akik az 1950-es években kialakították a Chicagoi bluest, mind az ő dalait játszották, csak elektromos erősítéssel.

Évekkel a halála után Johnson rajongói táborában már rockzenészek is jelen voltak, például Keith Richards és Eric Clapton. Amikor Brian Jones először mutatta be Richards-nak Johnson zenéjét, az azt kérdezte: „Ki az a másik ember, aki vele játszik?” Nem vette észre ugyanis, hogy csak Johnson van a felvételen. Clapton ezt mondta róla: „a legfontosabb blueszenész, aki valaha élt”. A Cream "Crossroads" című dala a "Cross Road Blues" feldolgozása, melyben Johnson állítólag eladja a lelkét az ördögnek. Bár az eredeti szöveg ("Standin' at the crossroads, tried to flag a ride" - "A kereszteződésnél álltam, jeleztem a kocsiknak") inkább stoppolásra utal.

Johnson felvételei folyamatosan beszerezhetőek azóta, hogy John Hammond rábeszélte a Columbia Records-ot a felvételek kiadására King of the Delta Blues Singers címmel, 1961-ben. Egy következő album, melyen Johnson összes fennmaradt felvétele rajta volt, még ugyanabban az évtizedben megjelent. Az 1990-es évek elején egy gyűjteményes CD-sorozat is megjelent Johnson dalaiból.

Robert Spencer néven született Hazelhurst városában, Mississippi államban, 1911. május 8-án. Tizenévesen nevet változtatott: a nevelőapja után kapott nevet levette, valódi apja nevét (aki egy vérbosszú miatt kényszerült elhagyni családját) öltötte magára. Az ifjú Robert Johnson 1930-ban találkozott a Son House és Willie Johnson által alkotott, akkoriban már komoly népszerűségnek örvendő zenészduóval, kiknek játéka olyannyira lenyűgözte őt, hogy hosszú időn át városról-városra, kocsmáról-kocsmára követte a vándorló életmódot folytató bluesman-eket. A csak minimális zenészi tapasztalatokkal bíró fiatal férfi igen elhivatottan fogott hozzá a gitárnak pengetéséhez, de próbálkozásait hallva a már akkor legendás hírnévnek örvendő duó inkább arra kérte, hogy hagyjon fel a zenéléssel, amelyhez szemlátomást semmi tehetsége nincs. A személyes tragédiáktól meggörnyedt Robert Johnson (alig pár hónappal korábban vesztette el 16 éves feleségét, szülés közbeni komplikációk miatt) ekkor hosszú időre eltűnt: gitárt ragadott, kisétált a képből, és a Mississippi déli vidéke felé vette az irányt. Körülbelül másfél évig volt távol, amely időszak egészen a nyolcvanas évekig fehér folt volt túldokumentáltnak egyébként sem nevezhető biográfiájában (az utólagos kutatások mindössze annyit tudtak hitelt érdemlően bizonyítani, hogy titokban újraházasodott). A legendákban bővelkedő bluestörténelem egyes passzusai szerint ez alatt az idő alatt magával a Sátánnal kötött egyezséget, az ily módon kapott tehetség ellenértékeként pedig lelkének üdvét ajánlotta fel. A balladai történet, amely hibátlanul illeszkedik a fekete közösségek spirituális hagyományaihoz, a dalaiban fel-felbukkanó utalások egyértelmű jelenléte mellett is csak a kevéssé valószínűsíthető kategóriába tartozik, ennek ellenére a mai napig tartja magát. A természetfeletti indokok kizárása mellett is minimum megmagyarázhatatlan tény, hogy visszatérte után bemutatott játékát a kor azóta legendás státuszba emelkedett zenészei mély döbbenettel fogadták: az alig 21 éves ifjú zseniális gitározási technikája, érett és kifinomult szövegei, magával ragadó, újszerű előadásmódja mély tiszteletet és csodálatot ébresztett kortársaiban. Robert Johnson ekkor véglegesen és megmásíthatatlanul elkötelezte magát a zene mellett, és úgy döntött, hogy életét csak és kizárólag a bluesnak szenteli. A faluról-falura, városról-városra vándorló, a legtöbb esetben tálbabért-pohárviszkiért (főleg az utóbbiért) játszó zenészek életmódja azonban semmiképpen sem volt kiszámíthatónak és biztonságosnak nevezhető, főleg, ha hozzávesszük, hogy a harmincas évekbeli közvélekedés korántsem garantálta a feketék számára az alapvető emberi jogok szentségét. (A nem kevésbé zseniális Billie Holliday egy dalában „Strange Fruit”-nak, vagyis „Furcsa Gyümölcsöknek” nevezte a meglincselt, az út menti fákra felakasztott feketék holtteteit). Mindezt figyelembe véve már önmagában is komoly fegyvertény, hogy Robert Johnson túlélt, játszott és tanult, majd 1936-ban képes volt bekopogtatni a fehérbőrű H.C. Speirs Jackson városában lévő lemezboltjának ajtaján, megspórolt pénzét ajánlva fel, hogy felvételt készíthessen. Speirs meghallgatta az ismeretlen férfit, majd miután feltápászkodott a padlóról, felajánlotta neki, hogy elviszi San Antonioba, barátja, Ernie Oertle stúdiójába. Robert Johnson első hangfelvételei 1936. novemberében készültek el: a zenész elővette olcsó Gibson gitárját (komoly hangszerre, mint a fémtestű rezonátoros National, soha nem futotta neki) megigazította szalagnyakkendőjét, előkotorta a zsebéből a flaskát, jól meghúzta, majd uccu neki. A következő 5 nap során felvételre került 16 dal (pl. Sweet Home Chichago, Walkin’ Blues, Cross Road Blues, Come on in my Kitchen) egytől-egyig a blues történelmének örök klasszikusa, példaértékű darabok, a mai napig érvényes zsinórmértékek, háromperces legendák. 1936. novembere után Robert Johnson ismét eltűnt egy időre, zenét szerzett és gyűjtött (egyes kutatók álláspontja szerint ő maga egyetlen dalt sem írt, csak a mástól hallott dalokat igazította saját stílusához – ám ez erősen vitatott vélemény), majd néha-néha felbukkant egy stúdióban, és rögzített pár darabot. Ha elégedetlen volt az eredménnyel, máshol, máskor újból rögzítette a már feljátszott dalokat, így egyes kompozíciók (pl. Love in Vain, Little Queen of Spades, Milkcow’s Calf Blues, stb.) több, egymástól különböző változatban is felvételre kerültek. Az első felvételek készítése idején, 1936-ban Robert Johnson már súlyos beteg volt: egyaránt gyötörte a rengeteg nélkülözés, a folyamatosan elszenvedett megaláztatások, az alkoholizmus és a tüdőbaj. Mítoszokba burkolt, évtizedeken át felderítetlenül maradt halálát azonban minden valószínűség szerint nem a vérrel írt szerződésben foglalt jogait érvényesítő Sátán, vagy a tüdőbaj, hanem a nők iránti fékezhetetlen vonzalma okozhatta: 1938. augusztus 15-én, az utolsó fellépése előtt kikezdett a kocsma tulajdonosának feleségével, aki mérgezett whiskey segítségével kívánta végleg lezárni a tolakodó természetű zseni ügyét. Sikerrel. A 27 éves Robert Johnson egy nappal később már halott volt. 29 dalból, összesen 42 felvételből álló hagyatéka (minden valószínűség szerint több felvételt rögzített, de ezek örökre elvesztek) kivétel nélkül klasszikussá vált, a blues, ezáltal az egyetemes zenetörténelem ragyogó szépségű fejezetévé, amelynek hatása, mint az nyugodt szívvel kijelenthető, felbecsülhetetlen. Dalait rengetegen játszották és rengetegen játsszák (annak ellenére, hogy sokan nem is ismerik az eredeti szerzőt), legyenek bár blues-, jazz-, pop- vagy egyéb zenészek. A lista szinte végtelen, a leginkább impozáns nevek között Cassandra Wilson, Ben Harper, a Rolling Stones, a Led Zeppelin, a Cowboy Junkies, Eric Clapton, vagy a Red Hot Chilli Peppers egyaránt fellelhető. Egyedi gitározási technikáját különleges szemináriumokon oktatják, a harmincas évek világát és a feketék korabeli helyzetét tükröző dalszövegei irodalmi kurzusok tárgyát képezik, neve hallatán minden valamire való gitáros, a blues vagy a jazz iránt elhivatott zenebarát a földig borul. Életútja archetípussá vált: ő a tőről metszett géniusz, aki nyomorult körülmények között élt, rengeteget szenvedett a nyílt, erőszakos cselekedetekben is megnyilvánuló rasszizmustól, szintúgy nem keveset saját nehéz természetétől, de folyamatosan és elképesztően magas szinten alkotott, még csak egy féltékeny férj el nem tette láb alól.

A húszas évek végén maga is útra kelt, bejárta Mississippit, jellegzetes, erőteljes éneke és nagyszerű gitárjátéka a deltavidék sok szórakozóhelyén volt hallható. Eljutott a nagyvárosokba is, St. Louis-ba, Detroitba, Chicagóba. Az első modern blueszenész volt, aki ötvözte a Mississippi-delta vidéki (country) blues stílusát a háború előtti időszak nagyvárosi bluesával. Életműve meghatározó hatású volt a háború utáni chicagói blues, a rock and roll és általában a rockzene kialakulására és fejlődésére.

Azt a mindössze 29 dalt, amely utána maradt - egy részük több változatban -, öt felvételi napon, 1936 novemberében és 1937 júniusában rögzítette 78-as fordulatszámú lemezekre. (Állítólag felvették még egy harmincadik dalát is, de aztán nem találták eléggé szalonképesnek, így nem jelent meg - és azóta sem került elő.)

Egy évvel később az italt és a nőket igencsak kedvelő fiatalembernek épp e két "dolog" lett a végzete: a korabeli beszámolók szerint 1938. augusztus 13-án a Mississippi állambeli Greenwood egyik ivójában szemet vetett a kocsmáros feleségére. A férfi ezt nem nézte jó szemmel, és mérget kevert az italába. Robert Johnson három nappal később - nagy szenvedések után - meghalt. Huszonhét évet élt - annyit, mint Jimi Hendrix, Janis Joplin és Jim Morrison.

A 29 felvételt jóval később két nagylemezen, 1961-ben és 1970-ben kiadta a Columbia lemeztársaság, majd 1990-ben két CD-n, szép és tartalmas kísérőfüzettel megjelent a "The Complete Recordings" című doboz, összesen 41 felvétel, tehát az említett változatokkal kiegészítve. Larry Cohn producer a megjelenéskor adott nyilatkozatában körülbelül 20 ezer eladott példányra számított, Robert Johnson ugyanis - bármekkora becsülete volt is a hálás zenészutókor szemében - akkoriban épp nem volt "divat". A dupla CD azonban rövid idő alatt csaknem félmillió példányban kelt el, a munkában lelkes, de az eredményt illetően kishitű producer pedig 1991-ben Grammy-díjat kapott érte. Robert Johnson újra "divatba jött" a nagyközönség körében.

A muzsikusok szívéből azonban sohasem távozott. Eric Clapton, aki lemezein és koncertjein máig játssza nagy példaképének jó néhány dalát, sőt, 2004 márciusában Me and Mr. Johnson címmel 14 szerzeményét tartalmazó albummal tisztelgett a mestere előtt, egy helyütt így nyilatkozott: "Robert Johnson számomra a valaha élt legfontosabb bluesmuzsikus. Zenéje szerintem ma is a legerőteljesebb kiáltás, amelyet az emberi hangban megtalálhatunk. Az egyetlen hozzá fogható a modern időkben Jimi Hendrix volt."

 

Diszkográfia

Dalszövegek

Dalai

Feldolgozások

Képek

Zene