Történetünk a negyvenes években kezdõdik - ekkor látták meg ugyanis a napvilágot a fõszereplõk. Szörényi Szabolcs nyitotta a sort 1943-ban, õt Levente öccse követte 1945-ben. Bródy János, Németh Oszkár és Koncz Zsuzsa 1946-ban csatlakozott a háború utáni elsõ nemzedékhez. Õket némi lemaradással követte Móricz Mihály 1948-ban, végül pedig Tolcsvay László zárta a sort - õ már a boldog ötvenes évek gyermekeként, hiszen 1950-ben született.

A szülinapokat számon tartók kedvéért álljanak itt a pontos születési dátumok:
Szörényi Szabolcs - 1943. szeptember 23., Szörényi Levente - 1945. április 26., Koncz Zsuzsa - 1946. március 7., Bródy János - 1946. április 5., Németh Oszkár - 1946. október 5., Móricz Mihály - 1948. március 1., Tolcsvay László - 1950. június 24.

A legendás hatvanas évek eseményeit ehelyt nem részletezzük - Koncz Zsuzsa Ki Mit Tud?-os felbukkanásától az Illés zenekar klasszikus formációjának (Illés Lajos, Pásztory Zoltán, Szörényiék, Bródy) tündöklésén át a Tolcsvay együttes (késõbb Tolcsvay Trió, még késõbb Tolcsvayék és a Trió, ez utóbbiban a tagok: Béla, László, Czipó Tibor, Móricz Mihály és Németh Oszkár) üdítõ megjelenéséig és sorozatos átalakulásaiig oly sok minden történt akkoriban, hogy az embernek káprázni kezd a szeme, ha a múlt kristálygömbjébe réved. A hõskorszak feldolgozását tehát nagyvonalúan hagyjuk meg másoknak - a számunkra valóban fontos események a hetvenes évek elején kezdõdnek.

A magyar beatzenét alaposan felbolygatják az új évtized nyitányán végbement nagy változások. Az egykori amatõr baráti társaságokból indult, idõközben befutott és (majdnem) profivá vált zenekarok komoly átalakuláson mennek át ezekben az években. Amikor 1971-ben az Omega és a Metró együttesek vajúdásából megszületik az LGT, az Illés még meglehetõsen stabil formációnak tûnik. Kevéssel késõbb viszont ezen a csapaton is mutatkozni kezdenek a kifáradás jelei. A profétikus Szörényi Levente 1975-ben így beszél errõl:

"...tény és való, hogy az Illés együttes komoly válságba került. Nem csak a legutolsó idõkben, hanem már akkor, amikor még mindenki hallelujázott körülötte. Én már akkor világosan láttam, hogy ezt a társaságot lehetetlen ilyen szinten sokáig fenntartani. A levest nem lehetett újra meg újra felmelegíteni, a leves elromlott. (...) Egy idõ után nevetségessé váltunk volna, ez biztos. (...) Végül teljesen nyilvánvalóvá vált elõttem, hogy ezt a korszakot le kell zárni, be kell fejezni, mert különben a múltbeli eredményeinket is tönkresilányítjuk." (Miklós Tibor: Keresem a szót, keresem a hangot...)

A helyzet pikantériáját fokozza, hogy az Illésék által jó ideje támogatott Tolcsvay együttes - mely ekkor, pályája csúcsán Tolcsvayék és a Trió néven szerepel - látványosan "felnõ", és produkcióik úgy színvonalban, mint népszerûségben már-már a kifáradó Illés konkurrenciájává kezdenek válni. Tolcsvay László emlékezik:

"Dalokat még csak tudtunk volna írni, de egy ponton az együttes megállt a fejlõdésben, és ebben nem kis része volt annak a felismerésnek, hogy a barátság és a személyes jó viszony ellenére, a zenei hangvétel hasonlatossága következtében riválisává váltunk az Illés együttesnek, mellettük viszont csak örök másodikok lehettünk. Ez a furcsa, ellentmondó helyzet volt a megtorpanásunk egyik oka. A másik ok az volt, hogy az együttesünk nem volt igazán jó. Hiányzott az egység (...) Mi ketten Bélával a zenei elképzelések terén akkor már komoly ellentétbe kerültünk. Én már szintetizátort vásároltam, korszerû zenei hangzást akartam elérni, Béla pedig még mindig a népzenei stílus megtartása mellett kardoskodott." (Miklós Tibor: Keresem a szót, keresem a hangot...)

Akadnak persze további feszültségek is az említett zenekarokon belül és a zenekarokat körülvevõ szférában - ezeket viszont már nem csócsáljuk tovább. Fontosabbak náluk azok a próbálkozások, amelyeknek a kialakult "csapat" - vagyis az Illés, Tolcsvayék és Koncz Zsuzsa - együtt tartása a céljuk. Elsõsorban Bródy János fáradozásainak köszönhetõen alakul meg 1972-ben a KITT Egylet - vagyis Koncz, az Illés és a Tolcsavyék és a Trió közös vállalkozása. Rövid fennállása - és egy politikai ízû letiltást követõ "stúdiófogság" hónapjai - alatt a KITT négy nagyszerû nagylemezt alkot, melyek 1973-74-ben jelennek meg. A Ne sírjatok, lányok címû, áthangszerelt Illés nótákat tartalmazó LP-t azóta sem nyomták újra. Ezt az unikumnak számító albumot a jó szimatú közönség azonnal az Illés búcsúlemezének titulálja - mint csakhamar kiderül, nem is alaptalanul. Az ugyanekkor napvilágot látó új Koncz-lemez, a legendás, rövid ideig forgalmazott majd bezúzott Jelbeszéd album még egyértelmûen az illési hagyományokat követi, azonban Szörényi Levente elsõ szólólemeze, az elõzõeknél nem kevésbé jelentõs Utazás LP "már stílustörés" - legalábbis Illés Lajos szerint. (Szabó Ferenc interjúja, Népszabadság, 1973. november 4.) Ezt az albumot már szinte kizárólag a lassan formálódó új gárda tagjai készítik.

Illés Lajos 1973 õszén jelenti be együttesének feloszlását. Õ maga musicalszerzésbe kezd, majd átmenetileg visszavonul, a Szörényi Levente által szervezett új együttes viszont folyamatosan az érdeklõdés középpontjában áll. Az elsõ elképzelések szerint a Szörényi és Tolcsvay testvérek, valamint Bródy János és Németh Oszkár lennének a tagok. Hamarosan világossá válik viszont, hogy Tolcsvay Béla nem áll kötélnek - helyette Móricz Mihályt szervezik be. Tolcsvay Laci így idézi fel a "bandagründolás" fáradságos kabinetpolitikai húzásait:

"Amikor mi Leventével elhatároztuk, hogy együtt fogunk dolgozni, arra gondoltunk, hogy a két együttesbõl a legjobbak bevonásával csinálunk egy új zenekart. Jó, de kik legyenek benne? Nyilvánvaló volt, hogy Levente mellett Szabolcs és Bródy Jancsi az Illés együttesbõl, közülünk pedig Béla, Németh Oszi és én. Nekem kellett puhatolóznom a srácoknál, hogy mi a véleményük egy ilyen változásról. Emlékszem, Vácott játszottunk, és a mûsor szünetében behívtam az öltözõbe Bélát és Oszit, és elmondtam nekik mindent õszintén. Elmondtam, hogy véleményem szerint megálltunk a fejlõdésben. Az Illés együttessel a továbbiakban sem tudjuk felvenni a versenyt: az egyetlen kiút ebbõl a zsákutcából az, hogy a legjobb erõket összefogva új néven, új felállásban dolgozunk tovább. Béla azonnal nemet mondott. Kijelentette, hogy nem adja oda a nevünket semmiféle új szervezõdés kedvéért. (...) Levente abban biztos volt, hogy Oszkárra és rám szüksége van. Oszi akkoriban rettenetesen törte magát, gyakorolt, igyekezett, õ mindenképpen megfelelt az elvárásoknak. Egy hely azonban még mindig betöltetlen volt. Bélát az utolsó percig tárt kapuval vártuk volna, de õ nem jött. Így került aztán Móricz Misi a zenekarba, az én javaslatomra. Mellette szólt muzikalitása, a jó énekhangja, belépésével megalapozottnak látszott a négy szólamú vokális hangzás lehetõsége. (...) Így jött létre a Fonográf együttes." (Miklós Tibor: Keresem a szót, keresem a hangot...)

Egy szó, mint száz, 1973 legvégén - a fáma szerint szilveszter napján - összeáll az új csapat, mely a keresztségben a Fonográf nevet kapja. A tagok: Szörényi Levente: ének, gitárok, néhanapján hegedû; Szörényi Szabolcs: ének, basszusgitár; Bródy János: pedal steel gitár; Tolcsvay László: ének, billentyûs hangszerek, gitárok, szájharmonika (és még ami a keze ügyébe kerül); Móricz Mihály: ének, gitárok és Németh Oszkár: dob, ütõhangszerek. Már a felálláskor világos, hogy zárt alkotói közösségrõl van szó, akik saját szerzeményeiket fogják játszani. Zeneszerzõi ambíciói az együttes valamennyi tagjának vannak, a szövegírás viszont csaknem kizárólag Bródy János privilégiuma lesz. Korántsem tûnik ilyen egyértelmûnek, hogy a csapat folytatja az Illés-korszak hagyományait, és szárnyai alá veszi Koncz Zsuzsát - a Bródy és Koncz közötti baráti szálak azonban túlságosan erõsek ahhoz, hogy ez a kapcsolat megszakadhasson.

Hogy mi a Fonográf név eredete? A vájtfülûek emlékezhetnek rá, hogy Fonográf volt a címe az egykori Illés klub kiadványának, melyet "Tini" szerkesztett. A szóhoz persze más képzetek is tapadnak: Bartók és Kodály népzenei gyûjtõmunkájától kezdve a századeleji "boldog békeidõk" hangulatáig széles az asszociációk palettája. Az együttes meginduló pályafutása akár a "fonográf" szóba csomagolt hangulat- és gondolatvilág fokozatos kibontásának is tekinthetõ...

A Fonográf történetének elsõ öt éve páratlanul produktívnak bizonyul. Gyakorlatilag évente állnak elõ új nagylemezzel, és Koncz Zsuzsának is hasonló rendszerességgel készítenek albumokat. Mindemellett szinte folyamatosan koncerteznek Magyarországon és a "szocialista blokk" államaiban, de eljutnak Nyugat-Európába és Kubába is. A csapat kétségkívül a legjelentõsebb magyar zenekarok közé tartozik - egyszerûen nem lehet rájuk nem odafigyelni.

Az idõszakot persze hiba lenne folyamatos, megszakítás nélküli diadalmenetként aposztrofálni. A zenekarnak a kezdetektõl fogva komoly akadályokat kell leküzdenie. Az Illés szisztematikus felõrlésében elévülhetetlen érdemeket szerzett állami apparátus a Fonográfot sem hagyja békén. Szövegeiket folyamatosan cenzúrázzák, fellépéseiket nem egyszer ellehetetlenítik. A sors iróniája ugyanakkor, hogy sok rajongó nagyon nehezen bocsátja meg az egykori lázadó bálványok - elsõsorban "Levi" és "Tini" - érezhetõ konszolidálódását, mely alkotásaikon is nyomot hagy. Idézet egy rajongói levélbõl:

"Szerbusz "TINI"! Meggyõzõdésem az, hogy Te, aki olyan ragyogó verseket tudsz írni, mint a Miért hagytuk, hogy így legyen? vagy a Ha én rózsa volnék - mely utóbbi irodalmi remekmû többek szerint -, megelégszel ezzel a "fonográf" stílussal. Kérlek sokunk, hidd el, nagyon sokunk nevében, akik értettünk, élveztünk, tiszteltünk Benneteket - menj vissza az Illés zenekarba!" (D. János levele, Koltay Gábor: Szörényi-Bródy)

1974-ben lát napvilágot az elsõ Fonográf album. A lemez meglepõen kiforrottnak tûnik, fõleg más hazai "supergroup"-ok elsõ alkotásaihoz hasonlítva. Az együttes spéci névjegyet tesz le a magyar könnyûzene asztalára: rockzene a javából, melynek némi country és blues körítés ad speciális zamatot. Az LP máig legnagyobb slágere, az Elsõ villamos (Tolcsvay-Bródy) és a körülötte kibontakozó vita jól illusztrálja a Fonográf nagy dilemmáját:

"[Tolcsvay László:] Tudod, amikor elkezdtük a lemezanyagot összeállítani, akkor ez a dal még úgy szerepelt, mint "a Laci e-mollos lassú száma". Amikor aztán megkaptam Bródytól a szöveget, egyszerûen nem hittem a szememnek. Addig el sem tudtam képzelni, hogy erre a zenére ilyen csodálatosan szép szöveget lehet írni." (Miklós Tibor: Keresem a szót, keresem a hangot...)

"...helyet kaptak rajta [az albumon] olyan gyenge, mesterkélt produkciók is, mint (...) az Elsõ villamos. Jellemzõ, hogy a magyar popzene egyik kritikusa az album talán legrosszabb darabjáról az írja: "Az Elsõ villamos a magyar beatsanzon ritka értékû gyöngyszeme." " (Dalia László cikke, Magyar Ifjúság 1975. november 14.)

"[Szörényi Levente:] amíg (...) 1967 táján teljesen nyíltan, határozottan arról énekeltünk, hogy nem akarok állni, ha futnak a percek, nem akarok állni, ha fordul a Föld, addig 1975-ben talán ennek is lehet megfelelõ példát találni, de mindenképpen ellenpontja van csak. Történetesen az Elsõ villamos-ra gondolok, arra a sorra például, hogy "a korlát láncainak dõl a csillagász." Mind a két mondat az elemzés során kiadja a mondanivalóját, csak éppen a közönség az elsõt megértette, mert hiszen teljesen hétköznapi nyelven kijelentett valami volt, addig az a verssor amit az elõbb idéztem (...) tulajdonképpen érthetetlen a közönség számára." (Koltay Gábor filminterjúja, Koltay Gábor: Szörényi-Bródy)

A közös mûvészi elképzelésekbõl és a tagok közötti barátságból fakadó energiaforrás ugyannakkor szinte kimeríthetetlennek látszik. Az Fonográf muzsikájának érzelmi és intellektuális töltése frappáns válasz mindazoknak, akik hajlamosak az ajakbiggyesztésre. Az elkötelezettséget és az alkotó energiákat bizonyítják Szörényi Levente szavai:

"...kibõvültek a hangszeres és vokális lehetõségeink. A "Ne vágj ki minden fát" vagy a "Vidéki kislány" számomra ugyanazt a stílust, ugyanazt a zenei világot képviseli, mint "Az utcán" címû elsõ dalunk. A Fonográf, a létrejött együttes, az az új, az szerzõk és az elképzelések nem változtak. Másképp szólalunk meg, frissebben, ötletesebben, most már mindenki hozzá tud tenni valamit, de ez nem jelent stílusváltást. Lehet, hogy a hard rock hívei megõrülnek a pipától, amikor leülünk a színapdon és akusztikus gitárokkal kezdünk játszani, de mi szeretjük az egyszerû, tiszta, õszinte hangulatokat. A hard rock bebetonozza az embert. Nem csak a zenészeket, a közönséget is abszolút passzívvá teszi. Utálom az érzelmi és gondolati passzivitást, és nem akarom, hogy mi is erre kényszerítsük a gyerekeket. A magától értetõdõ természetességet, egyszerûséget a legnehezebb elérni: azt, hogy a közönség úgy érezze, hogy ezt õk is kitalálhatták volna, ez olyan, mint ha õk énekelnék, az õ daluk lenne." (Miklós Tibor: Keresem a szót, keresem a hangot...)

A Fonográf mûhelyében gõzerõvel folyik a munka. 1975-re napvilágot lát a második saját LP is (Na mi újság, Wágner úr?), és az év végére már a harmadik nagylemezt adják ki, amit Koncz Zsuzsának készített az együttes. (Gyerekjátékok, Kertész leszek, Ne vágj ki minden fát!) Közben hosszú turnékat tartanak idehaza, és útnak indulnak "a Szerjózsa minden irányába", azaz megjárják Lengyelországot és az NDK-t, ahol a koncerteken kívül felvételeket is készítenek. (Az azért megjegyzendõ, hogy Koncz Zsuzsát ebben az idõszakban már nem a Fonográf, hanem a Korál együttes kíséri koncertjein.) A korszak csúcspontja talán az 1976-os év, amikor a második Koncz verslemez mellett napvilágot lát a harmadik Fonográf album. A magyar költõk megzenésített alkotásait felvonultató ...elmondom hát mindenkinek címû Koncz Zsuzsa LP igényessége és az FG-4 nagylemez mûvészi koncepciója egyszerûen magával ragadó. Az utóbbiról még a kritika is a pátosz hangján szól:

"Az FG-4-nek többé-kevésbé összefüggõ dalai egy fantasztikus ûrutazásra visznek. Szép, szimfonikus nagyzenekarra írt kompozíciójukból (a Perludiumból), mint színes füstfellegeket kibocsátó, földtõl elrugaszkodott rakéta - fölszárnyal a rock ritmusok energiahordozóitól hajtott muzsika. Fonográfék fõ témája - megalakulásuk óta - egy visszavonhatatlanul elveszett értékrendszer utáni borongós nosztalgia, amely néhány szép megvalósulás után (...) kezdett unalmassá válni, üres pózzá merevedett. Most viszont az ûrutazás elidegenítõ közegén keresztül közvetve tör fel ez az alapérzés. S ez a távolságtartás meghozta a nosztalgián felülemelkedõ igazi mûvészet hangját. A több éves eltávolodás után - átalakulva, új, önálló tónusokban, színekben - megint fel-felcsillan a gyönyörû "illési hang", amely állandó, kitörölhetetlen jelenlétével tudatunk mélyére süllyedt." (Kõbányai János cikke, Esti Hírlap 1977. február 28.)

Húh... "Ember, térj hát vissza a földre!" Folytassuk az események görgetését! Az 1977-es esztendõt kubai turné, no meg két további nagylemez teszi emlékezetessé: az Edison Fonográf Album és a Koncz Zsuzsa X. És, bár a hivatalokkal folytatott iszapbirkózás változatlanul folytatódik, a Koncz Zsuzsának adományozott Liszt Ferenc díj - melyet Presser Gáborral egyidõben, a mûfajban elsõként vehetnek át - talán apró jelzésként is felfogható: a rockzene legjobbjai esetleg mégsem döngettek hiába bizonyos falakat.

1978-ban az Útközben album robban nagyot. Ezen a nagylemezen, mely Bródy szerint "kimondottan a mának készült" szokatlan, már-már az Illés-korszakot idézõ töltés és nyers erõ munkál - mint ha a csapat minden erejét összeszedve indítana rohamot - saját maga felrázására is. A nagy hév azonban már nem fûti sokáig a bandát. Az ötödik együtt töltött év felé halványulni látszik az egykor kikezdhetetlen csapategység - a bennfentesek elsõsorban Szörényi-Tolcsvay és Fonográf-Koncz törésvonalakról vélnek tudni -, és mint ha érvényüket vesztenék a mûvészi megnyilvánulások korábbi formái. Úgy tûnik, a Fonográf elérte azt, ami hazai pályán elérhetõ, a közös külföldi siker pedig legalábbis bizonytalannak látszik. A szerzõ tagok más-más vállalkozásban bíznak: Tolcsvay, Bródy és Móricz Halász Jutkának ír újabb nagylemezt (Amikor én még kislány voltam), míg Szörényi Adamis Annával Kovács Katinak készít albumot (Életem lemeze). Szörényi és Bródy bekapcsolódik Zorán harmadik szólólemezének elõkészületeibe, "Tini" ezen kívül saját dalokat szerez és egyszálgitáros elõadói estekbe kezd a Várszínházban. Érthetõ, hogy egymás "különútjait" a tagok nem fogadják kitörõ lelkesedéssel, de a kezdeti zsörtölõdések után mindenki számára világossá válik, hogy az Útközben-nel lezárult a Fonográf együttes elsõ, legintenzívebb korszaka, és az eleddig szorosan összetartó együttesbõl lazább alkotói és elõadói közösség kezd formálódni. Ellenõrizhetetlen hírek szerint egy szép szilveszteri estén, pontosan hat évvel a megalakulás után a tagok emelkedett hangulatban búcsút is intenek egymásnak, és barátilag feloszlatják a bandát. A hírt persze hivatalosan nem jelentik be - no de ez furcsa is volna, hiszen még nagyon is mûködik a zenekar... Mindenesetre a tûzhöz közel állók tudják, hogy szép lassan "a dolgok végleg átalakulnak"...

Hogy mi a Fonográf lassú átalakulásának oka? Nyilván van igazság a sokat idézett tételekben, melyek szerint az együttes nem tudta töretlenül továbbvinni az Illés társadalmi örökségét, nemigen találta meg a hetvenes éveknek megfelelõ mûvészi kifejezési formákat. Talán az is igaz, hogy az évek a tagok és rajongóik fölött sem múltak el nyomtalanul. Az egykori tinédzserek szolid harmincasokká vedlettek, a fiatalabb korosztályok pedig kevésbé tûntek fogékonynak a csapat stílusára. Maga a mûfaj is átalakuláson ment keresztül a hetvenes években - az egykori beat és rock észrevétlenül "pop"-pá formálódott át - ebbe pedig a Fonográfnak nemigen akaródzott betagozódnia.

A hetvenes évek vége felé sokaknak okoz csalódást a csapat halványuló szereplése. Nem csak a rajongók és kritikusok tûnnek kiábrándultnak, hanem maguk a muzsikusok is. Bródy János mondja 1978-79-ben:

"Nem tudom, hogy kinek akarok énekelni. Az az érzésem, hogy mindenkinek, aki hajlandó meghallgatni. (...) [annak idején] Volt egy olyan közönség, amelyik megválasztott minket a saját képviselõjének. Én egyáltalán nem érzem, hogy megválasztott volna valaki is arra a szerepre, amelyet most betöltök. Nem tudom, hogy kinek a nevében beszélek. Azért mondom, hogy mindenkinek, aki megért engem. Ma már nem tudom, ki az." (Návai Anikó rádióinterjúja, Fonográf útközben)

"...sokat beszélgettünk arról, hogy ránk itt, Magyarországon mekkora szükség van. És az a furcsa helyzet alakult ki, hogy úgy érezzük, mint ha a Fonográf együttes már nem képviselné igazán se a mûfajt, se a dolgokat, amik történnek, mintha a Fonográf után igazán csak külföldön érdeklõdnének. Jó zenekar vagyunk, ezt senki sem vitatja, de úgy érezzük, hogy senki se éreklõdik különösen itthon azután, amit csinálunk." (Dám László rádióinterjúja, Dám László: Rockszámla)

Talán megengedhetek annyit magamnak, hogy lejegyezzem: az eltelt húsz év távlatából már kissé másképp festenek a dolgok. A Fonográf által létrehozott mûvészi értékek hitelesnek és maradandónak bizonyultak. Talán fájó, hogy az együttesnek fénykorában nem sikerült nagyobb népszerûségre szert tennie, és pályáját töretlenül folytatnia - ezek azonban másodlagos dolgok. Az életmû korszakos és hozzáférhetõ - ezt szolgálja Fonográfia is!

Az 1979-tõl 1984-ig tartó idõszak a Fonográf történetében egy sokfelé elágazó fához hasonlítható. A legfontosabb ágak: a fantasztikus sikerû A Koncert és István, a király rockopera, a tagok és Koncz Zsuzsa szólólemezei, a külföldi produkciók és végül két remekbeszabott album: a Jelenkor és A Búcsú - mely utóbbi az egész korszakot és egyben Szörényi Levente színpadi pályafutását lezáró koncertsorozat mementója.

Talán szentségtörésnek hat, de megkockáztatom: a Fonográf hetvenes évek végi "visszavonulásából" rövid távon senki sem profitál annyit, mint Koncz Zsuzsa. Mivel az együttes szép lassan letesz önmaga menedzselésérõl, a tagok minden korábbinál nagyobb figyelmet szentelhetnek Zsuzsa aktuális lemezeinek. A stúdiómunkáknak meg is van az eredménye: 1979-ben boltokba kerül a Valahol címû Koncz lemez, amelyrõl kizárólag felsõfokú jelzõkkel lehet beszélni. A két évvel késõbbi Koncz album, a Menetrend szintén mestermunka - egyedül az kelt vele kapcsolatban némi megütközést, hogy ezen a lemezen kizárólag Tolcsvay-Bródy szerzemények szerepelnek. Szörényi Levente azóta sem komponált új számot Koncz Zsuzsának - hol vannak már az egykori ihletett duettek? - és voltaképpen ez a lemez jelzi Zsuzsa aktív Fonográf-korszakának végét is. Koncz ugyan közeli munkakapcsolatban marad az együttes tagjaival - a késõbbiekben Tolcsvay, Bródy és Móricz mellett Szörényi Szabolcs is ír neki számokat, de az énekesnõ fellépései és lemezei immár nem viselik a "Fonográf produkció" emblémát. Az 1984-es Konczert lemezen például alkalmi koncertzenekar kíséri Konczot - a tagok között ott van Móricz Mihály, Németh Oszkár és a KFT együttes két tagja: Bornai Tibor és II. Lengyelfi Miklós is.

Koncz Zsuzsáénál kevésbé látványos, de hozzá hasonlóan szimpatikus Halász Jutka pályafutása, amely szintén a Fonográf támogatásával folytatódik. Jutka lemezein (Mákosrétes, Helikoffer), fellépésein, tévémûsoraiban, meg-megcsillan a Fonográf régi, felhõtlen mókázó hangulata.

Koncz Zsuzsa és Halász Jutka mellett a Fonográf együttes tagjai is jelentkeztek szólóalbumokkal. 1980-ban egyszerre jön ki Szörényi Levente és Bródy János szólólemeze, Hazatérés ill. Hungarian Blues címmel. Természetesen mindkét albumot a Fonográf együttes jelzi, de ezen, és az emlékezetes, Szyksznian Wanda által készített portré-borítókon kívül a két lemeznek nem sok köze van egymáshoz. Szörényi lemeze népzenei ihltetettségû unikum, Bródyé a Várszínházban játszott "rocksanzon" programot - "Tini" máig legismertebb dalait - rögzíti. (Személyi igazolvány, Földvár felé félúton, Mama, kérlek stb.) A "Fonográf-vegyület" újabb komponense csapódik ki vegytisztán 1983-ban, amikor megjelenik Tolcsvay László elsõ szóló LP-je, a Várd ki az idõt! Az album bemutatója a budapesti KEK-en nem várt meglepetést tartogat: a mûsor végén színpadra lép az élõben már jó ideje nem hallott Fonográf! Ez a csapat egyik utolsó koncertje.

Az együttes három meghatározó tagja közül Bródy bizonyul a legsikeresebb szólóelõadónak. Az általa képviselt zenei és gondolati minõség már a Várszínház-beli elõadásokon hálás fogadtatásra talált.

"A levegõ Bródy János estjén melegszik fel igazán, pedig közismert versit és dalszövegeit énekli. De ezt egyetlen gitárral teszi, a megawattok dobhártyarepesztõ ereje nélkül, s ettõl sorai színesednek, árnyalódnak, gondolatokkal telítõdnek... (...) Az jutott, eszembe, ha Tinódi Lantos Sebestyén ma író-olvasó találkozót tartana, hasonló hangulatú est jönne létre." (Simonffy András cikke, Élet és Irodalom 1978. március 24.)

Sokak szerint a magyar rockzene legfájóbb, neuralgikus pontja a "világsiker" elmaradása, vagyis az a tény, hogy egyetlen együttesnek sem sikerült átütõ sikert elérnie az igazán fontos angol-amerikai piacon. Zenészkollégáikhoz képest a Fonográf tagjai mindig is meglehetõsen szkeptikusan viszonyultak ezekhez az ábrándokhoz. A hetvenes évek végére õk is elmondhatják magukról, hogy végigturnézták teljes Európát, de jól tudják, hogy ez nem egyenlõ a befutással. Bródy János - saját bevallása szerint - már a kezdtektõl lemondó volt a témában:

"Az Illés zenekar a maga jelenségével szerintem egyértelmûen reprezentálta, hogy egy magyar együttesnek nincsen igazi lehetõsége külföldi sikerek elérésére. Példa értékû volt a pályafutása. Egy magyar együttesnek nem az a rendeltetése, hogy külföldön befusson." (Dám László: Rockszámla)

"Savanyú a szõlõ" - mondhatná, aki nem ismeri Bródyt. Mindenesetre a hetvenes évek végén - nyolcvanas évek elején a Fonográfot is meglegyinti a nemzetközi siker szele, méghozzá akkor, amikor idehaza mélypontra kerül az együttes. Ebben a helyzetben az MHV mesterkedéseinek köszönhetõen érkezõ ajánlat a United Artists kiadótól valóban elõremutatónak tûnik. Õk a Fonográfot, mint country-együttest kívánják eladni Angliában, és ennek szellemében dobnak piacra tõlük egy kislemezt, melyen a zenekar a Levél a távolból és a Mondd, hogy nem haragszol rám angol átiratát játssza. Az SP Hollandiában is napvilágot lát a Philips kiadásában. A "hadmûvelet" viszonylagos sikerén felbátorodva a Hanglemezgyár összeállít egy nagylemeznyi anyagot, mely megjelenik több nyugat-európai országban (The Best in Country and Eastern) és Magyarországon is (Country and Eastern), 1980-ban. Az együttes erre az albumra sem igen szerez új számokat - két kivétellel a régi nóták átiratai kapnak rajta helyet. A várt siker, és így a remélt folytatás azonban az áttörési kísérlet segítésésre szervezett európai turnésorozat ellenére is elmarad... Egyébként érdemes egymás mellé tenni az említett LP-t és a hasonló hangulatú, de magyar nyelvû Fonográf Country Albumot (1979.) Ha az eredeti Bródy versek és a sablonos giccsé silányodott angol átiratok között zongorázni lehetne a különbséget...!

Az együttes végül is napirendre tér afölött, hogy nem hódították meg a világot -1980-81 fordulóján ennél merészebb elképzelések foglalkoztatják õket. Koltay Gábor kezdeményezésére 1981. március 26-án egy Nemzeti Sportcsarnok-beli koncert (A Koncert) erejéig ismét összeáll az Illés együttes. Elõzenekarok: a Fonográf (Koncz Zsuzsával), valamint Tolcsvayék és a Trió. Már a koncert elõkészületei is szinte hisztérikus hangulatban zajlanak, a produkció pedig minden képzeletet felülmúl. A Koncert film- és dupla (eredetileg triplának szánt) LP változata csak szegényes ízelítõt nyújthat arról az estérõl, amire a résztvevõk így emlékeznek:

"Lassan telik a szünet. Félidõben már mindenki a helyén. Vastaps. "Illés, Illés" kiáltások. Egy alkalmi kórus elkezdi: "Újra itt van a nagy csapat"... És összecsapják a mancsaikat. Aztán hirtelen elsötétül a Sportcsarnok és öt fiatalember, öt régi barát áll a színpadon... És elkezdik. Villogni kezd az ezer színes égõ: Illés, Illés. Vastaps. Amikor megszólal az "Óh, mondd!" visít, tapsol, nevet, örül mindenki és énekel. (...) Koncz Zsuzsa Ha én rózsa volnék-ját nem tudja elénekelni. Bródy siet a segítségére. (...) Az utolsó versszaknál egy emberként énekel a közönség, már a gitárkíséret sem kell (...) Vagy hatvan fok a teremben, de ki törõdik most ezzel. Annál is inkább, mert a hangulat kétszáz fokos. Good bye London... Az egész est egy összefüggõ vastaps. (...) Szörényi Levente a színpadon térdel, improvizál vagy tíz percet, szakad róla a víz. (...) Már a ráadás percei peregnek. Senki sem mozdul a közönség soraiból. Vastaps... "Gyertek ki, gyerket ki!" És kijönnek. Boldogok, mosolyognak, összeölelkeznek. Végül egy lírai dal a búcsú: Emlék M-nek... "Ez a dal csak egy emlék, egy valomás..." " (Török Ferenc cikke, Magyar Ifjúság, 1981. április 17.)

""Sírok, nevetek, meg vagyok hatódva", mondta B.J. [Bródy János] a színpadon állva. "Legyetek jók, gyerekek!" - és a zenekar eljátszotta a Légy jó kicsit hozzám-ot. V.M. [Vámos Miklós] már nem volt gyerek (s még kevésbé jó). De õ is sírt, nevetett, meg volt hatódva, csakúgy, mint valamennyien, akik beverekedték magukat a régi sportcsarnokba, vele együtt." (Vámos Miklós: Ha én Bródy volnék)

A koncert véget ért, és mi csendben elvonultunk. (...) Nosztalgia a színpadon és a nézõtéren egyaránt - nem kétséges, nosztalgia, semmi más. És talán békésebb is ennyiben maradni. Hiszen, ha azt mondom, más volt, több volt, csakis a magam nevében beszélhetek. Nem tudhatom, mire gondolt az a korombeli nézõtársam, aki csendben, egyetlen taps nélkül ülte végig az elõadást, vagy az, aki családostul jött, és egy összegöngyölt Illés-lobogót tartott az ölében, de nem bontotta ki. Nem tudhatom, miért nem bontott zászlót, és mit siratott az a "srác", aki egy könnyet morzsolt el férfiasan. S ha azt mondom, egy nemzedék szembenézése volt önmagával, számadás, leszámolás az utolsó illúziókkal, akkor máris a végérvényesen elcsépelt, értelmüktõl, jelentõségüktõl megfosztott nagy szavak ingoványára léptem..." (Béres Attila cikke, IPM Magazin 1981. május)

A Koncert nem csak a résztvevõ muzsikusok, hanem a Fonográf, mint együttes pályafutása szempontjából is fontos állomás. Az Illés zenekar örökségének nyomasztó terhe végre lekerül a Fonográf válláról. Ehhez persze az is szükséges, hogy a csapat egyre távolabb kerüljön az eredeti rockzenekari koncepciótól, és mindinkább egyfajta alkotói mûhellyé változzék. Szörényi Levente még A Koncert elõtt nagyon kifejezõ hasonlatban beszél errõl:

"Én az Illés együttest és a Fonográf együttest egy olyan széttört tojáshoz hasonlítanám, amelynek törésvonalai pontosan egybeillenek. Tehát az Illés és a Fonográf pályafutása végül is egy teljes gömbbe zárható. Ami az Illésnek jó volt, az nem jött össze a Fonográfnak, és fordítva, ami sikerült a Fonográfnak, az természetszerûleg nem jöhetett össze annak idején az Illésnél. (...) Talán szomorúan, de inkább tárgyilagosan szeretném megjegyezni, hogy itt bezáródott az a bizonyos kör." (Dám László rádióinterjúja, Dám László: Rockszámla)

A Koncert sokat segít ennek a patthelyzetnek a feloldásában, és tulajdonképpen elõkészíti a korszak legfontosabb Fonográf-vállalkozásának, az István, a király rockoperának a megszületését.

A Szörényi-Bródy szerzõpáros elsõ színpadi alkotása a Kõmûves Kelemen címû rockballada, melyet 1981-ben a Pesti Színházban mutatnak be, a Kormorán együttes közremûködésével. Ennek sikerén felbuzdulva látnak hozzá 1982-ben egy régi elképzelés, az István királyról szóló nagyobb lélegzetû "rockopera" megalkotásához, melynek alapját az egykori tervezõtárs, Boldizsár Miklós idõközben elkészült Ezredforduló c. drámája szolgáltatja. A sok közremûködõ közül elsõsorban a filmrendezõ-menedzser Koltay Gábor nevét kell megemlíteni - õ az emlékezetes A Koncert szervezõje és a róla készült film rendezõje is. Nemeskürty Istvánnak, a MAFILM Budapest Stúdió akkori vezetõjének is elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy az ötletet támogatásra méltónak ítélte. Bár Szörényi Levente szerint a darab "...csak reprízeiben nyerte el azt a szereposztást, amit megérdemelt" (Herskovits Iván interjúja, Z-Magazin 1996. április), a fõszereplõ Pelsõczi László és énekhangja, Varga Miklós, Vikidál Gyula (Koppány) és Deák Bill Gyula (Torda, a táltos) alakítása sokáig emlékezetes marad.

Magát az alkotást - az István, a király rockoperát - aligha kell bemutatni valakinek is. A "hivatal packázásait" kijátszva 1983-ban, a budapesti Városligetben, az azóta csak Királydombként emlegetett helyszínen mutatják be a mûvet, összesen hét alkalommal, több, mint százezer nézõ elõtt. (Az elõadások pontos idõpontjai: augusztus 18., 19., 20., 21., 25., 26. és 28.) 1984-ben a szegedi Dóm téren, aztán a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon állítják színpadra a produkciót, hasonló sikerrel. A filmváltozatot 1984-ben mutatják be. Potom másfél millió nézõ kiváncsi rá a mozikban, annak ellenére, hogy aki személyesen is láthatta a darabot, az a filmváltozatot általában gyengécskének titulálja. Az "István" 1984-ben megjelenik dupla nagylemez formájában is - ez számunkra azért különösen érdekes, mert a lemez nagyszerû zenei alapját elsõsorban a Fonográf együttes játssza fel. Egyébként A Koncert-hez hasonlóan az István, a király is Illés-Fonográf produkciónak tekinthetõ.

Néhány kép, gondolat és kritika a mûrõl:

"[Szörényi Levente:] Régóta igényünk, hogy a három perces dalok lehetõségeit kitágítsuk, esetleg nagyobb lélegzetvételû mûveket komponáljunk, ahol gondolatainkat összetettebben tudjuk kifejezni. Csak emlékeztetni szeretnék arra, hogy ilyen igénnyel íródott 1971-ben a Human Rights, az Emberi jogok oratóriuma, amely az ún. Fehér lemezen jelent meg. (...) De ilyen igénnyel írtuk és mutattuk be a Pesti Színházban 1982-ben a Kõmûves Kelemen címû rockballadánkat, amelynek, azt hiszem, lelkes fogadtatása volt. (...) Mindig is arra törekedtünk, hogy ne csak egy-egy jó lemezt, színpadi produkciót, filmet csináljunk - bár azért ez sem kevés - hanem megkíséreljük "üggyé" formálni elképzeléseinket." (Fonográf útközben)

"[Bródy János:] Az opera alapkonfliktusa a Géza fejedelem halála után kialakult történelmi helyzet, István és Koppány összecsapása. Koppány a pogány hagyományok képviselõje, míg István az erõs, központosított, keresztény hatalom megteremtésén fáradozik. István felismeri a társadalmi haladás szükségességét, egy ideig bízik abban, hogy békés eszközökkel is megértik az emberek elképzeléseit. Koppány táborában konfrontációra készülnek, s bár István a harcot el akarja kerülni, az összecsapásnak mégis be kell következnie." (Fonográf útközben)

"[Koltay Gábor:] (...) a közös gondolkodás után végre rájöttünk a téma megközelítésének módjára. Történelmi happening! Innentõl kezdve már nem volt nehéz dolgoznunk. Tudtuk, hogy olyan stilizált díszletek között, stilizált jelmezekkel happeningszerû, mai modern megközelítéssel rendezett történelmi játékot szeretnénk csinálni, amely a benne felvetett és kibontásra kerülõ kérdések más korokra is utaló jellege miatt - kortalan." (Fonográf útközben)

"Minek tapsol ez a sok ember, aki egyfolytában úgy jár, mint a darabbéli nép, hol Istvánt, hol Koppányt élteti. Ahogy manipulálják õket. Koltay végigcsinálta ezt a manipulációt - s nekünk, akik ezen felháborodunk, szégyenkezve kell kisompolyognunk a felhergelt cirkuszi nézõtérrõl. Lehet, hogy bennem van a hiba - de ez a szelepelt nacionalizmus riaszt és félelemmel tölt el." (Népszava 1983. szeptember 10.)

"Felsorolhatatlan, kik járultak hozzá a hosszú idõ óta leghatásosabb, legsikeresebb magyar produkcióhoz. De tény, hogy amit létrehoztak, az a Gershwin- és Bernstein musicalekkel indított zenés színpadi megújulás fontos állomása, elõrelendítõje - az új opera felé." (Esti Hírlap 1983. augusztus 22.)

"Megvalósult egy mûfaj világszínvonalú, sokáig felülmúlhatatlannak látszó hivatkozási alapja." (Képes Újság 1983. szeptember 10.)

"Az István, a király ismét példázza: milyen pontosan érezte B.J. [Bródy János], hogy mire vágynak a "megrendelõk" egy adott pillanatban. Olyasvalamit mondott ki ez a zenés darab, ami már ott vibrált a levegõben, de még senki sem fogalmazta meg. Az elõadásokon és a mozikban ez a valami egyszerûen fölrobbant. 1983 õszén e rockopera és a filmforgatás tábortûze köré odagyûlõ embertömeg átélhette, milyen az, ha büszkék lehetünk a származásunkra, a nemzetiségünkre, az õseinkre. Az István, a király kiegyensúlyozott, viszonylag jó dramaturgiával felépített mû, nem rág szájba igazságokat, nem ítélezik és nem diszkriminál. Fölmutat egy nagyon általános, a történelmünkön végighúzódó magyar modellt, a progresszív nemzeti érzés és az uralkodó körök ambivalens viszonyát. Minthogy ez a téma annak elõtte tabu volt, a rockopera gátakat söpört félre." (Vámos Miklós: Ha én Bródy volnék)

Az "István" egy csapásra újra refelktorfénybe állítja az alkotókat. Ebben a helyzetben pedig természetes, hogy - ahogy Szörényi Levente mondja - "elkerülhetetlenné válik egy nagyon jó Fonográf-lemez elkészítése" (Dám László rádióinterjúja, Dám László: Rockszámla). Az LP, mely a Jelenkor címet viseli, 1984-ben lát napvilágot. Borítója igencsak puritán - puszta fehér tasak, méregzöld szegéllyel. Szerencsére kicsivel késõbb megjelenik a lemez kottáit tartalmazó, nagylemez-formátumú album is, fedõlapján Korga György A Bengázer címû festményével - így mindenki konstatálhatja, mi maradt le a lemezborítóról a hanglemezgyári cenzúra jóvoltából.

A Jelenkor album egyébként nem egyszerûen "nagyon jó", hanem szenzációs, még Fonográf-mércével mérve is. Megjelenésével közel egyidõben viszont a rajongók számára kevésbé szívderítõ hírek is szállingózni kezdenek. A harminckilenc éves Szörényi Levente színpadi búcsúra készül. Az elhatározás valóban komoly. A Fonográf 1984. december 14-15-16-án ennek jegyében ad három teltházas koncertet a Budapest Sportcsarnokban, melyek hangulatát a rákövetkezõ évben megjelent A Búcsú címû dupla koncertlemez és MOKÉP videofilm õrzi...

Hogy miért a búcsú? Levente a megváltozott rockszínpadi követelményekkel indokolja döntését, és hozzáteszi, hogy "ha végetér ez a show-õrület (...), akkor egyáltalán nem lehetetlen, hogy visszatérek a színpadra." (Mester Ákos: Ki ül a székbe?) A "show-õrület" persze azóta is tart, de tekintve, hogy Szörényinek 1986 óta stúdiólemezt sem nagyon akaródzik készítenie, valószínûbbnek tûnik, hogy aktív rockzenészi pályája fölött járt el lassan az idõ - ami, ha úgy vesszük, húsz csúcson eltöltött év után természetes is. Szörényi Levente nélkül viszont nehezen képzelhetõ el a Fonográf - mindenképpen vízválasztóhoz érkeztünk tehát.

A sportcsarnok-beli búcsút követõ években a Fonográf "van is, meg nincs is". Önálló, koncertezõ együttesként már nem mûködik a csapat, de számos alkotáson - és nem csak zenei mûveken - még ott virít a Fonográf felirat. Az utolsó Fonográf-emblémával díszített zenei alkotások 1989-ben látnak napvilágot - innen hát a korszakhatár.

Folytatódik a legnevesebb tagok szóló-pályafutása, Fonográf-háttérrel. 1985-ben megjelenik Bródy második lemeze, a Ne szólj, szám - rajta olyan klasszikusok, mint az Egy hétig tart vagy az Álmodom. 1986-ban Szörényi áll elõ újabb stúdióalbummal, mely a Végtelen úton címet viseli. Érdekesség, hogy ezen a lemezen szinte kizárólag Levente saját zene-szöveg szerzeményei szerepelnek. Amúgy egyik lemeznek sem sima az útja a megjelenésig - no de ezt már megszokhattuk. Az viszont még Fonográf-körökben is rekord, hogy Bródy János következõ albuma, az 1989-es Hang nélkül jó egy év kényszerpihenõ után kerülhet csak a boltokba. Persze az Átmeneti állapot és a Zárt osztály címû nótákat hallgatva ezen nemigen csodálkozhatunk. "Tini" egyébként talán az egyetlen, aki ebben az idõszakban is rendszeresen fellép - "egyszemélyes gitárzenekarként" idõrõl-idõre felbukkan a város (értsd: Budapest), vagy az ország egy-egy pontján. Szörényi így hasonlítja össze Bródy elõadói pályájának ezt a szakaszát a sajátjával:

"...mit csinál most Bródy János? Hóna alá veszi a gitárt, és elmegy könyvtárakba, kultúrházakba, meg ide-oda pöngetni. Én ezt nem tehetem meg, mert... mert tõlem mást várnak az emberek. Ha várnak... Én nem tehetem meg, hogy egy szál gitárral járjam az országot, mint Bródy János, mint egy vándordalnok, félrecsapott kalappal, mert... Én zenekari embernek érzem magam. Az én közérzetem akkor jó, amikor együtt vagyunk, amikor közös a siker." (Mester Ákos: Ki ül a székbe?)

Új színházi produkciók is készülnek ezidõtájt. Az 1989-ben a Nemzeti Színházban bemutatott Fehér Anna (Szörényi-Bródy) Fonográf produkció. Ez a darab viszont nem éri el az egy évvel korábban a Madách Színházban színpadra állított Tolcsvay-musical, a Doktor Herz fényes sikerét. A Doktor Herz-cel már körvonalazódik Tolcsvay Laci új szerzõi korszaka. Az idõszak legfontosabb Tolcsvay-alkotásai, a Magyar Mise (1987.) és a Mária Evangéliuma (1988.) azonban már nem a Fonográf égisze alatt készülnek.

Az eddig említetteken túl már nemigen találni olyan alkotást, amelyen felbukkanna Fonográf, mint együttes neve. (Talán csak Halász Jutka albumai (Boldog születésnapot, Ismeretlen ismerõs) számítanak kivételnek.) A régi kapcsolatok azért tovább élnek: Koncz Zsuzsa lemezein (Újhold, Fordul a világ) például szerzõként és stúdiózenészként is szerepel az együttes több tagja. Móricz Mihály és Németh Oszkár muzsikál tehát tovább - csak már nem a régi banda színiben. Mellettük ott pengeti a basszusgitárt Szörényi Szabolcs is, õ viszont egyre inkább zenei rendezõi tehetségét kamatoztatja ezekben a produkciókban - valamint más munkákban.

Úgy is mondhatnánk "vállalkozóvá" válnak a tagok. Talán a kereskedõi vénájú Németh Oszi volt az elsõ - õ még a nyolcvanas évek legelején megnyitotta és csaknem tíz éven keresztül mûködtette a Fonográf Lemezbolt-ot. A "nagy dobás" azonban az együttes tagjainak közös vállalkozása, a Fonográf GMK. (Fiatalabbak kedvéért: a legendás GMK rövidítés a "gazdasági munkaközösség"-et, ezt a nyolcvanas évek közepétõl kezdve tömegsportként ûzött szocialista magánvállalkozási formát takarja.) A Fonográf GMK leghíresebb vállalkozása a budai Szabadság-hegyen létesített Fonográf Country Club és Szabadidõ Központ. Az intézmény állítólagos "elitista" jellegét sokan sérelmezik... Szörényi Levente 1986-ban így magyarázza a bizonyítványt:

"...amikor két évvel ezelõtt a Sportcsarnokban megrendeztük a három úgynevezett búcsúkoncertet, akkor ott volt a székeken a Fonográf klub meghívója és a felhívás, hogy aki a klub tagja szeretne lenni, az a megfelelõ rovatokat kitöltve küldje el jelentkezését postán. Tehát pontosan azokból szervezõdött a klubtagságunk, akik egyébként a koncertünkre is eljöttek. De azóta is veszünk fel új tagokat, és a klub senki elõtt nincs zárva. Az, hogy zártkörû, annyit jelent, hogy a klubtagoknak van tagsági igazolványa, és természetesen kétes elemeket nem engedünk be a klubba. A legkülönbözõbb emberek járnak hozzánk. Természetesen vannak köztük gazdag iparosok, maszekok, orvosok, színészek, de vannak diákok is, egyetemi hallgatók." (Mester Ákos: Ki ül a székbe?)

A nyolcvanas évtized végére már nyilvánvaló, hogy a Fonográf nem csak együttesként, hanem alkotómûhelyként is a múlté. A kaleidoszkóp üvegdarabkái széthullottak - de olykor még önmagukban is szépen csillognak. Errõl szól a történet mindeddig utolsó fejezete, a ‘90-es évek krónikája. Mivel ebben az idõszakban már igen szétágazó a tagok tevékenysége, valóban csak azokra a dolgokra térhetünk ki részletesen, amelyeknek közük van Fonográfiához. Szörényi Levente, Szörényi Szabolcs, Bródy János, Tolcsvay László, Móricz Mihály és Németh Oszkár "további kalandjairól" csak röviden számolunk be.

Az István, a király, mely csak részben köthetõ az együttes nevéhez, de ezzel együtt talán a Fonográf-korszak legjelentõsebb alkotása, éli a maga életét. 1990-ben a Vas megyei Sitkén, majd a szegedi Dóm téren mutatják be a mûvet, és színre állítják a Népstadion-beli Illés koncert elõtt is. Az "István" 1992-ben eljut a sevillai világkiállításra, ahol – szemtanúk szerint – szintén fantasztikus sikert arat. 1993. Szentbékkállán jubilál a tíz éves produkció, 1995-ben a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon tartanak 15 elõadást, 1996-ban pedig a millecentenáriumi ünnepségek keretében Kisvárdán állítják színre a mûvet. Ezekben a változatokban alakul, módosul a szereposztás, fellép például Kovács Kati (Sarolt) és Kalapács József (Solt, Koppány). Ne felejtsük el azt sem, hogy a rockopera kerül az elsõ hazai gyártású CD-re! Amikor 1988-ban a Videoton beindítja a magyarországi kompaktlemez-gyártást, elsõként az "István" anyagából készült válogatást adják ki. És hogy miként viszonyulnak ehhez a sikerhez az alkotók? A néha kissé patetikus Szörényi Levente helyett most inkább a fanyarabb Bródy Jánostól idézünk:

"A sikert sokféleképpen lehet manipulálni. Lehet így is, úgy is támogatni, vagy megszervezni, és az ehhez szükséges eszközök már nem okoznak számomra izgalmat, inkább némi ellenérzést. Az István, a király esetében is, attól kezdve, hogy megtörtént a a stúdióban a zenei anyag keverése, az érdeklõdésem nagyságrendekkel csillapodott az ügy iránt. Élje a saját életét! (...) Van például egy sor az István, a királyban, amit kifejezetten gyûlölök! Csak azért nem mondom meg, hogy melyik az a sor, mert egyáltalán nem biztos, hogy az én véleményem azonos a közönségével, és most itt nyilvánosan minek rongáljam a mûvemet?" (Dám László: Rockszámla)

A korábbiaknál ritkábban ugyan, de az egykori tagok továbbra is jelentkeznek szólólemezekkel. 1990-ben Szörényi Szabolcs mutatkozik be élete elsõ szólóalbumával, címe a sokat mondó Lökd ide a...!, alcíme a még árulkodóbb Kocsmadalok. "Moha bácsi" közismert humora ezen a lemezen szabadon sziporkázhat, és egyben Bródy János is új oldaláról mutatkozhat be szövegíróként. A lemez kétségkívül legjobb dala Az étkezõkocsi, de persze a klasszikussá nemesedett eredeti Lökd ide a sört! sem maradhat le róla. Bródy negyedik szólóalbuma 1993-ban jelenik meg. A CD Az utca másik oldalán címet viseli és többek között Fonográf-korszakbeli dalok átiratai hallhatók rajta. Bár a lemez nem éri el a korábbiak színvonalát, az azért meglepetés, hogy bizonyos interjúk tanúsága szerint készítõje az utolsónak szánja. Bródy János, saját állítása szerint, belefáradt már a "Tini" szerepbe, 1994-es teltházas Budapest Sportcsarnok-beli koncertjével pedig elõadóként is mindent elért, amire képes - úgyhogy nem lesz folytatás. Meglátjuk... Mindenesetre Bródy azért szép csendben azóta is járja az országot, elsõsorban vidéki városokban lép fel. 1998-as koncertsorozata kifejezetten Az utca másik oldalán mûsor huszadik jubileumát idézi.

Ha Bródy János egyéni elõadói ambíciói meg is csappantak, szerzõi munkája tovább folyatatódik. A dalok mellett nagyobb lélegzetû mû megírására is vállalkozik: a Madách Színházban 1997-ben mutatják be a Will Shakespeare, vagy amit akartok címû Várkonyi Mátyás-Bródy János musicalt. Fonográfia szempontjából még ennél is izgalmasabb viszont, hogy a kilencvenes években kifejezetten reneszánszát éli Bródy János és Halász Jutka, valamint Koncz Zsuzsa munkakapcsolata. Érdekes, hogy ezekben az években, amikor a volt tagok többnyire hallgatnak, éppen Zsuzsa az, aki "õrzi a lángot". Rendszeresen megjelenõ albumai és visszatérõ fellépései nagyon is magukon viselik a Fonográffal együtt töltött évek jegyeit...

Szörényi Levente sem tétlenkedik az utóbbi években, tevékenysége azonban nemigen köthetõ a Fonográfhoz. A ´90-es évtized legelején például Fénylõ ölednek édes örömében címmel sumér oratóriumot készít, 1993-ban pedig Lezsák Sándorral közösen megírja az Atilla – Isten kardja címû rockoperát. Ez utóbbi mûvek, tartalmukat és készítésük körülményeit tekintve nyílt szakítást jelentenek Bródy Jánossal. A sajtó is sokat cikkezik ekkoriban kettõjük kapcsolatának elhidegülésérõl. Tény, hogy a rendszerváltás után Szörényi és Bródy a barrikád ellentétes oldalain találja magát, ez az áldatlan állapot azonban nem tart túlságosan sokáig. Ahogy az évtized közepére enyhül a "társadalmi hidegháború", úgy közelednek egymáshoz újra az egykor elválaszthatatlan alkotópár tagjai. 1995-ben Szörényi Levente ötvenedik születésnapjának ünneplésekor pohárköszöntõjében "megbocsát és bocsánatot kér" mindazoknak és mindazoktól, akikkel az elmúlt években konfliktusba keveredett. Kevéssel késõbb Szörényi és Bródy újból együtt lát munkához: A kiátkozott címmel rockoperát készítenek Kun László királyról. Ezt a darabot 1997 nyarán mutatják be Szegeden – a fogadtatás megoszlik. Az alkotópáros mindenesetre további darabokat tervez, nyilatkozataik szerint 2000-ben színpadra szeretnék állítani az "István" folytatását.

1998 nyarán Szörényi Levente az operaénekes Rost Andreával közösen ad ki szép, egyéni hangulatú albumot, melyen az Illés, a Fonográf és a Szörényi-féle színpadi darabok dalait éneklik duettben. Ez az alkotás (címe: Mindig veled) nem utolsósorban azért izgalmas, mert Levente 1986 óta nem állt elõ komplett stúdiólemezzel! A saját kiadású album elsõ tízezer páldányának bevételét az alkotók egyébként a beteg gyerekeket segítõ Aranyág alapítvány javára ajánlják fel. Andrea és Levente a következõképpen beszél a lemez elkészülésének körülményeirõl:

"[Rost:] Az Illés-zenekar [1996-os] koncertjén olyan jól éreztem magam és annyira tetszettek a számok, hogy utána családostul berohantunk a fiúk öltözõjébe, és mondtam Leventének, akkor még magázódva: "Ez fantasztikus volt! Álmaim netovábbja lenne magával énekelni!" Levente nagyot nevetett, aranyos volt, és azt mondta, õ erre nem is mer gondolni. "Miért ne próbálhatnánk meg?" - kérdeztem. Talán nem vett komolyan, pedig nem hangulatból mondtam, halál komolyan gondoltam, mert borzasztóan szeretem a zenéjét, a hangját, az énekét." (Váczy András interjúja, Képes Európa 1998. május 6.)

"[Szörényi:] Dolgoztam már operaénekesekkel. (...) De operaénekessel Andreán kívül még sohasem énekeltem. Rendkívül érdekes. Természetesen a magunkfajta embernek - nem akarok senkit megbántani - kevés egy felvetett ötlet ahhoz, hogy meg is szülessen. Vagyis önmagában bármilyen tetszetõs, hogy vegyük ezt, vegyük azt, és tegyük össze, és abból majdcsak lesz valami, még nem elég. Aki kicsit is ad magára, rendkívül óvatos, és még munka elõtt igyekszik alaposan átgondolni, hogyan is fog valójában mûködni a dolog. Az eddig felvett dalokból úgy tûnik, hogy nagyon is érdemes ezzel foglalkozni. Szerintem nagy meglepetés lesz a közönség számára. (...) Ez az együtt éneklés - nagyon õszintén mondom - ritka nagy élmény." (Váczy András interjúja, Képes Európa 1998. május 6.)

Sajátos szemszögünkbõl nézve a kilencvenes évtized igencsak szívderítõ eseménye egy új együttes: a NO coMMent megalakulása. A banda 1993-ban alakul, tagjai: Németh Oszkár (NO) - dob, ütõhangszerek, Móricz Mihály (MM) - gitárok, ének, Anti Tamás - gitárok, szájharmonika, ének, Födõ Sándor - basszusgitár, ének és Bartha Tibor - steel-gitár, billentyûsök, hegedû, mandolin, ének. (Tibor és az együtes 1998 nyarán megvált egymástól.) A csapat stílusa: rock, blues és country, jellegzetességük magabiztos négy szólamú vokális hangzás - hmmm... az egész olyan ismerõsnek tûnik valahonnan! A zenekar közvetlen elõzménye egyébként az 1989-es felállású Bojtorján, ahol Móricz Misin és Födõ Sanyin kívül minden tag megtalálható volt - bizony, még Németh Oszi is dobolt egy keveset.

Egyszóval a régi-új barátok immár jó öt éve NO coMMent együttes néven zenélnek együtt. Ezen idõ alatt felléptek az ország sok zegében-zugában, valamint készítettek három albumot: : Nekünk újra szállni kell (1993.), Szerelem dönget a ház kapuján (1994.) és 3. Óh, ti lányok, lányok (1996.) Minden lemezre jut egy szép csokor saját szerzemény, itt-ott a régi társak (Tolcsvay, Bródy) új nótáit is elõvezeti a zenekar. Emellett a NO coMMent mûsorában fel-felbukkannak egykori Fonográf-nóták átiratai is, például: Visszatérés, Rám vár az élet, Szegény kisfiú panaszai, Menjünk, gyerekek, no és a felejthetetlen Lökd ide a sört! A csapat kísérõzenekarként is profi: fellépnek Tolcsvay Laci és Bródy János koncertjein. Továbbviszik a Fonográf "gyerekzene" hagyományait - közremûködnek Peremartoni Krisztina 1997-es lemezén. Az pedig már hab a tortán, hogy a NO coMMent rendszeresen mûködõ klubot tart fent! Kezdetben az régi szép emlékeket ébresztõ (SZ)FMH-ban, késõbb a Hovédség Stefánia úti kultúrpalotájában, legújabban pedig a Fáy utcai Santa Fe Music Pub-ban bukkannak fel heti rendszerességgel. Élõ, valódi örömzenét játszó együttesrõl van tehát szó, akik - többek között - a Fonográf-muzsikát is abszolút autentikusan tolmácsolják, gyakran kellemes meglepetésekkel kényeztetik el a közönséget.

Tolcsvay László elsõsorban színpadi szerzõként tevékenykedik a kilencvenes években. Bábel címmel táncjátékot, Isten pénze címmel pedig musicalt ír. Elõbbit a Gyõri Balett mutatja be 1994-ben, utóbbi a Madách színház - Tolcsvay szerzõi bázisa - repertoárját gazdagítja 1996 óta. 1993-ban - némileg váratlanul - Laci új szerzõtársával és barátjával, Müller Péter Sziámival közösen szólólemezt készít (Kapcsolj át!), a rá következõ évben pedig Béla bátyjával együtt Óriáskoncert-et ad a BS-ben, melyrõl nem marad ki a Fonográf-korszak felidézése sem. Tolcsvay "alanyi jogon" hosszú kihagyás után, 1997-ben tér vissza a színpadra: Jöjj, kedvesem címmel szerzõi-elõadói estet tart a Madách Színházban, összesen négy alkalommal. Az érdeklõdés nagyon nagy, a siker nemkülönben. Ezen felbuzdulva Laci nekiveselkedik, és még ugyanebben az évben stúdiólemezt készít, Fehér zaj címmel. Az album tizennégy nótájából tíz régi Fonográf-szám átirata! Megtalálható a CD-n minden nagy sláger, amit Tolcsvay írt az együttesnek, az Elsõ villamos-tól a Köszönöm, doktor úr-on át a Húnyd le a szemed-ig. A Fehér zaj tehát a legjelentõsebb "poszt-Fonográf" mementó, de egyben több is annál. A régi számok átiratai máshogy szólnak - erre talán a legszebb példa az Élsz valahol -, az új dalok - elsõsorban a címadó Fehér zaj - pedig egészen egyedi atmoszférával ruházzák fel a lemezt. Tolcsvay László így beszél az albumról:

"...rájöttem, egy csomó dalom van, amik ma is érvényesek. Például a Show folytatódik, melynek egyik sora így hangzik: “A helyzet az jó, de nem reménytelen; a szívem vidám, csak a dal lélektelen...” – az egyik legjobban fogadott dal volt. A koncerteken az is kiderült, mitõl lesz mai a számok zenei hangzása, és hogy ez így – bocsánat a szerénytelenségemért – mennyire jó zene. Több városból felhívtak, hogy a koncert utáni nap megrohanták a lemezboltot, de nem volt Tolcsvay lemez. Akkor rájöttem, ezeket a koncerten bejáratott dalokat lemezre kell vennem újjászületett formájukban. Nagyon élveztem a koncerteket, a közös zenélést, és szerintem ettõl lett jó a lemez."

Lemeze megjelenése után Tolcsvay nem adja alább, hanem komplett kísérõzenekart verbuvál és országos turnéra indul. A színpadon Szörényiéket leszámítva ott zenél a Fonográf teljes legénysége... Joggal vetõdhet fel tehát a kérdés: talán összeáll újra a csapat? Akár csak egy koncert erejéig - vagy talán huzamosabb ideig újra együtt fognak dolgozni a tagok? Az ötlet nem új - elõkerült már az 1996-os Illés koncertek idején is, 1998-ban pedig egyesek már egészen konkrét koncertidõpontot és helyszínt is tudni véltek... A visszatérés azonban egyelõre késik - közösen remélhetjük viszont, hogy, ha hosszan is kell rá várni, végül nem marad el.