Negyvenéves karrierje alatt először lépett fel Magyarországon Eric Clapton, a szinte teltházas Aréna előtt. I Shot The Sheriff, Layla, Cocaine: Clapton semmit nem bízott a véletlenre.

Bár a Robbie Williams körüli felhajtás kissé elhomályosítja a tényt, hogy egy nappal előtte Eric Clapton is Magyarországra érkezett, ráadásul most először, feltétlenül meg kell emlékeznünk a rocktörténeti eseményről. Pláne hogy a koncertre szinte teljesen megtelt az Aréna, ami ilyen jegyárak mellett nem kis szó, de hát Eric Claptont tényleg nem lehet minden nap látni.

További képekért kattintson!
Nyilván nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy Clapton tökéletesen profi produkcióval jött, hiszen milyennel is jött volna, a zenekar fúvósszekcióval, két vokalistával, két billentyűssel áll föl, a hangosítás kiváló és nincs túlnyomva, a háttérben felállított hatalmas hifi-ledsorral és a két óriáskivetítővel pedig a látvány is rendben van.

Két gitárost hozott maga mellé, az egyik úgy ránézésre mintha a Scissor Sistersből jött volna, a másik meg mintha egy skandináv metál- esetleg folkzenekarból, vagy akár a Popzene Vittulából című könyvből lépett volna elő. Előbbi Doyle Bramhall II, akinek apja, az első számú Doyle Bramhall is blueszenész volt, virtuozitására pedig Claptonon kívül már Roger Waters is felfigyelt, és ő is felkérte már gitárosnak. A másik Derek Trucks, akinek sajátos játékstílusa azonnal szembetűnik: pengető nélkül, jellegzetes összevisszaságban kaparászik a hangszeren, közben elképesztő hangzásokat hozva. A stílust állítólag ő maga fejlesztette, ráadásul úgy tudni, hogy semmiféle effektet sem használ, egyenesen megy a gitárkábel az erősítőbe.

Ahhoz képest, hogy a turné a tavaly megjelent, Back Home című albumról kapta a nevét, Clapton csak egy-két számot játszik az új lemezről, és nem bíz semmit a véletlenre: harmadik dalnak előveszi az I Shot The Sheriffet, nyilván hogy első körben is kapjon valami igazán ismert, nagy slágert a szűz közönség, de a többi adu ászt azért a végére tartogatja. A három gitárt maximálisan kihasználják, szóló szóló hátán, egymást váltogatva és együtt; Clapton mindig is hírhedt volt a hosszú szólók iránti vonzódásáról, de itt azért csak annyi van, amennyit egy blueskoncerten még el is vár, illetve egy stadionkoncerten még el is visel a közönség, megfejelve néhol egy-egy zajos sikert arató billentyűszólóval.

A koncert közepén ülős-akusztikus résszel pihen(tet)nek, majd az After Midnighttal kezdődik a slágerparádé, előkerül a Wonderful Tonight, a Layla és a Cocaine, majd ráadásnak a Crossroads Robert Crayjel közösen, aki társaival az előzenekar volt. Clapton egyszer sem szólal meg, csak a dobosa, a koncert végén egy "Koszonom!" erejéig, a közönség még hosszasan megpróbálja visszatapsolni, de hiába, felkapcsolják a lámpákat.

Clapton egyébként remek formában van, attól eltekintve, hogy testtartása már szinte teljesen idomult a mikrofonállványhoz és a gitárhoz, alig látszik rajta a negyven évnyi zenélés, és olyan energiával játszik, ami tényleg ritka. Nem is kell ezt hosszan ecsetelni, tökéletes koncertet láthattunk, egészében és részleteiben is, ahogy mondani szokták, ez még annak is világos, aki különben nem rajong a blueszenéért. Aki meg rajong, nos, az nyilván még jövőre is erről fog mesélni.

(És egy érdekesség: a koncertre olyan sokan jöttek kocsival, hogy se a Hungária körúton, se a Kerepesi úton nem lehetett mozdulni éjfél körül.)