Áramtalanul, csatlakozás nélkül - fordíthatnánk az "unplugged" kifejezést, amit az 1980-es  évek végén a sokat áldott és még többet átkozott MTV dobott be a köztudatba, talán vezeklésül mindazért, amit a videoklip mindenhatóvá tételével a rockzene ellen elkövetett.

 Hiszen tehetséges eladók muzsikáját tette tönkre vagy legalábbis silányította sekélyessé azáltal, hogy a kor egyre inkább elektro-vizuálissá váló kultúrigényének megfelelően a látványelemnek adott prioritást. (Tudjuk, voltak kivételek, Peter Gabriel, Bowie, Queen stb...) Így aztán fel kellett találniuk a spanyolviaszt: visszahozni azt a zenét, amelynél nem lehet kamuzni, ahol sem fénytrükköket, sem filmeffektusokat, de még az elektronikus hangokat sem lehet segítségül hívni. Ez pedig nem más, mint az akusztikus hangszerekkel előadott zene, egy kis klubban, egy stúdióban, bensőséges hangulatban, kis számú közönség előtt. Itt aztán lehull a lepel, kiderül, hogy ki tud zenélni és ki nem.

Az ötletet Howard Sternről, az azóta űrturistának készülő  amerikai rádiós műsorvezetőtől nyúlták le, de tulajdonképpen még ő sem az ősforrás. Az akusztikus dalbemutató ugyanis dívott számos lemezcégnél: a banda megjelent néhány gitárral, és ízelítőt adott készülő albumából a gazdáknak. Ezekből aztán jó kis koncertek lettek, némelyiket ma már rock-történeti jelentőségűnek tekintik: elég Paul Simon, Neil Young, Paul McCartney, Bob Dylan vagy a Nirvana "unplugged" bulijára gondolni, de Jimmy Page és Robert Plant "Unledded - No Quarterje" is egészen új dimenzióba helyezte a régi Led Zeppelin-dalokat, ráadásul lökést adott a világzenei törekvéseknek is. Ugyancsak emlékezetes volt a Rolling Stones hollandiai "klubdélutánja", ahol először vették lemezre a Like A Rolling Stone-t. A leghíresebb mégis talán Eric Clapton 1992-es "áramtalanított" estje.

 Ettől a londoni Bray stúdióban felvett koncerttől számíthatjuk EC sokadik, de talán végleges feltámadását. Mindehhez számos sokkon kellett átesnie az egykori "gitáristennek", akit drogfüggősége miatt már többször eltemettek, máskor pedig művészileg mondtak le róla, mert túlságosan engedett a kommersznek. (Persze a 80-as évek gyenge termése is elsősorban emberi válságára volt visszavezethető). Négyéves kisfiának, Conornak kellett szörnyű halállal halnia, hogy Clapton végre szembenézzen azzal, hogy mik a fontos dolgok az életben. És egy muzsikus, akinek mindennapi kenyere és lelki tápláléka a blues, mihez is nyúlhat vissza, mint a Mississippi Delta és Chicago zenéjéhez. És az a muzsikus, aki korábban főleg fekete-fehér Fender Stratocasterjén csillogtatta meg tudását és érzéseit, most leült egy akusztikus gitárral, időnként bottleneck-kel megspékelve, úgy, ahogyan hajdanában egy öreg néger (igen, néger, nem afro-amerikai) és kidörmögte-kirecsegte magából azt, ami fáj, esetleg még el is ironizált saját szerencsétlenségén. Így már érthető, hogy a repedtfazék-hangú Eric a lemezért kapott két Grammy közül az egyiket mint "a legjobb férfi énekes" érdemelte ki. Ezeket a dalokat másképpen nem is lehetett volna elénekelni.

 Az Eric Clapton Unplugged, amely előhírnöke volt olyan későbbi lemezeinek, mint a From The Cradle, vagy még inkább a Me and Mr. Johnson, egyszerre tisztelgő előadás és gyógyító terápia. Saját dalai közül kettő emelkedik ki a műsorból: a Tears In Heaven, amit gyermeke halálára írt, a halk, szemérmes gyász iskolapéldája, és a Layla. Ez utóbbi a rock egyik legszebb szerelmes dala, amelyet annak idején legjobb barátja, George Harrison feleségének, Patti Boyd-nak írt (ő lett az ihletője később, amikor már az övé lett, a Wonderful Tonight-nak is). Az Unplugged-re azonban már Patti is a múlt része volt, és EC úgy dünnyögi el a hajdan megcsodált futamok nyers, csupasz maradványai felett, mintha csak azt mondaná: ezt is túléltem...

 Van valami önéletrajzi abban, hogy felkerült a lemezre Bo Diddley Before You Accuse Me-je (korábban a Creedence Clearwater Revival is sikerre vitte), és nem maradhatott le az alapblues: Nobody Knows You When You're Down And Out sem. A legjobban elemében most is Robert Johnson dalaiban van: a Walkin' Blues és a Malted Milk egy testté, egy lélekké teszi őt az Ördög Gitárosával. De a befejezés sem akármi: Muddy Waters Rollin' and Tumblin'-ja, ami kötelező minden magára valamit adó blues-bandának, a régi rajongókban a Creamet idézi fel: az ő első, 1966-os lemezükön is ott szólt már, Jack Bruce észbontó szájharmonikájával. Itt viszont az üvegnyak szól eszméletlenül, feketébben, mint valaha. És ezekben a dalokban Eric egy végleg beért gitárosként mutatkozik meg, aki számára már nem a virtuozitás a fontos, hanem az a mozart-i (vagy Miles Davis-i, ahogy tetszik), elv, hogy egy zenében "annyi hang legyen, amennyinek lennie kell".

 Claptont, aki ekkor kezdte felvenni konszolidált úriember külsejét, elegáns szemüvegével (követelhetne Zorántól némi jogdíjat az imázsért...), kiváló muzsikusokat szedett össze ehhez a felvételhez, amely lemezen és filmen egyaránt hatalmas sikert aratott: már jó ideje társa volt második gitárosként, vokalistaként Andy Fairweather-Low, az egykori Amen Corner énekese, akit tavaly Budapesten Bill Wyman Rhythm Kings-ben láthattunk, a sokoldalú Ray Cooper kezelte az ütőket, Nathan East volt a szilárd basszeros, és nagyszerűen illeszkedtek hozzá az énekesnők, Katie Kissoon és Tessa Niles is.

Az Unplugged-sorozat a 90-as évek második felében félbe szakadt, de tavaly ismét felelevenítette az MTV, ezúttal Alicia Keys kedvéért, és ugyancsak az elmúlt két évben jelent meg két énekesnőnek, Alanis Morissette-nek és Ana Gracey-nek korábbi lemezük "unplugged" változata. Lehet, hogy az "áramtalanításnak" újabb reneszánsza következik?

(Az év további fontos lemezei: Dry (P.J. Harvey), Wish (The Cure), Automatic For The People (R.E.M.), Amused To The Death (Roger Waters), Good (Morphine), Incesticide (Nirvana), Us (Peter Gabriel), Harvest Moon (Neil Young), Henry's Dream (Nick Cave), Images and Words (Dream Theater), Magic and Loss (Lou Reed), The Bone Machine (Tom Waits).