Volt mit ünnepelnie 2005-ben Eric Claptonnak. Megérte 60. életévét (a hangsúly nem az évszámon van, bár azt ünneplik...), méghozzá nem is akárhogyan:

 36 év után ismét összejött néhány koncert, továbbá egy dupla koncert-CD, illetve DVD erejéig a Cream, a rock egyik meghatározó bandája. Ugyancsak ebben az évben köszönthettük őt szólópályafutása 35 évfordulóján, amely nem volt ugyan teljesen egyenletes, de azért mindegyik évtizedben letett néhány olyan lemezt az asztalra, amely méltó volt "isteni" hírnevéhez. (Legújabb lemezéről, a Back Home-ról például megoszlanak a vélemények). Nálunk is hosszú ideje nem kis dicsfény övezi Eric Claptont, sok profi és amatőr gitáros tanult tőle muzsikálni, és ideje volt, hogy egy átfogó könyv is jelenjen meg róla - különös tekintettel arra, hogy jövőre, ha semmi nem jön közbe, ellátogat hozzánk.

Crossroads - azaz Keresztutak. Ez a címe annak a vaskos könyvnek, amely végig kíséri EC életét születésétől egészen 1994-ig. A szerző, Michael Schumacher (nem keverendő a Forma 1-es világbajnokkal) nem is választhatott volna jobb címet: nemcsak azért, mert Claptont évtizedek óta kísérti, a szó jó és rossz értelmében egyaránt a nagy előd, Robert Johnson szelleme, aki a legenda szerint Clarksdale közelében egy keresztútnál adta el a lelkét az ördögnek, hogy mindenkinél jobb blues-muzsikus lehessen rövid életében, és játszotta/játssza is, a Creammel és egyedül egyaránt a Crossroads című dalt, hanem azért is, mert a muzsikus szinte egész pályafutása során folyamatosan válaszút elé került - néha élet és halál volt a kérdés, néha "csak" az, hogy az olcsóbb népszerűséget hajszolja, vagy pedig azt a zenét játssza, ami naggyá tette, és amelyet a fehér brit muzsikusok közül a mai napig talán a legjobban tud: a bluest. A címet még akár úgy is értelmezhetjük, hogy Claptonnak, akinek egyéniségétől a lehető legtávolabb állt mindig is az öntömjénezés, a váteszkedés, sok-sok "keresztutat" kellett végigjárnia ahhoz, hogy ennyi év után is ott lehessen a csúcson, és ma is ihlető erő lehessen.

 Clapton régóta igen jó könyvtéma, írtak is róla, magasztalót és sárba taposót egyaránt, szerepelt olyan kötetekben, amelyeknek célja az volt, hogy lerántsák a leplet a "szex és drog és rock and roll" világáról. Michael Schumacher könyve nem legendaromboló, de azért megpróbál reális képet festeni Claptonról, a sztárlétről, hogy miként hat ez a sűrű világ olyanokra, akiket nem csupán a siker, pénz, ragyogás vonz. Bő teret szentel a gitáros magánéletei válságainak, amelyek valahol mind a gyermekkor bizonytalanságából erednek.Közben igen szélesre tárja az ajtót a rocktörténetben is, és ebben nincsen nehéz dolga a szerzőnek, hiszen Clapton valami módon a műfaj számtalan nagy, korszakalkotó egyéniségével kapcsolatba került, akár egy-egy örömzenélés erejéig. A szerző érezhetően szereti EC-t, és talán éppen ezért elnézőbb is néha a kelleténél jobban egyes gyengébb produkciói miatt, de nem hallgatja el a rossz kritikákat sem. Talán éppen abban a  szellemben teszi, hogy Claptonnál soha nem lehet tudni, merre indul el.

 A könyv éppen tíz évvel ezelőtt született, az utolsó oldalakon, nyilván a második kiadás nyomán már eljutunk 1998-ig, itt zárul a diszkográfia is.  Éppen ezért van egy kis hiányérzetem, hiszen Claptonnak éppen az utóbbi évei sikerültek szenzációsan, a B.B. Kinggel közös lemezre, vagy a két Robert Johnson-korongra gondolni, amelyek visszavitték Claptont ahhoz a keresztúthoz, ahonnan elindult és amelyekkel remélhetőleg végleg megszabadult démonjaitól. Lehet, hogy egy kis aktualizáló függelék még kellett volna hozzá.

 A könyv, amely a Cartaphilus kiadónál jelent meg a rock és az ellenkultúra nagyjait és munkásságukat bemutató Legendák élve vagy halva sorozatban, mindenesetre így is szép ajándék a Clapton-rajongóknak. Jövőre ismét lesznek jubileumai a "Lassúkezűnek": 40 éve jelent meg a brit blues irányvonalát megszabó John Mayall's Bluesbreakers with Eric Clapton című lemez, ugyancsak 40 éve alakult meg a Cream, 35 éve lesz annak, hogy elkészült egyik legszebb szólólemeze, a Layla and Other Assorted Love Songs. És mindezeket vélhetően Budapesten is megünnepelhetjük Jack Bruce 1986-os (majd 1991-es) és Ginger Baker 1993-as eljövetele után.