Boldog Bluesman, ha házi muzsikálhat
2006.08.18. 15:29
Mindent kibírt, mindent túlélt. Az elmúlt 10 évben ki tudja hanyadik virágzását élte, ismét olyan lemezeket készített, amelyek alapján tanítani lehetne a bluest. Még a Cream-reunion is sikerült májusban. Úgy tűnik, Eric Clapton muzsikusként és magánemberként egyaránt révbe ért.
És ezért úgy gondolta, a hatvanat ép testben, ép lélekben megérve, megengedhet magának egy kis "házi muzsikálást".
Sokat elárul a Back Home című új, szinte pontosan egy órás CD-ről az a belső fotó, amelyen egy színes gyermekszobában Clapton szerettei körében mosolyogva pengeti akusztikus gitárját. Éppen ezért ne is várjunk új lemezétől olyan drámai hangulatokat, mint a From The Cradle-ről (1994), a Pilgrimtől (1997), vagy a 2002-es dupla koncertlemeztől, a One More Rider, One More Car-tól. E.C. érezhetően most csak jókedvéből zenél - persze nagyon rossz dolog nem sülhetett ki, ha sikerült a stúdióba csábítani ezeréves haverokat: Billy Prestont, Stevie Winwoodot, Chris Staintont, Steve Gaddet, vagy a "trónkövetelő" John Mayert, akivel manapság sikk lett együtt dolgozni. Ezt a felhőtlenséget még az sem árnyékolja be, hogy E.C. az albumot elhunyt barátoknak és mestereknek, Ray Charles-nak, a The Band két eltávozott tagjának, Rick Dankónak és Richard Manuelnek, valamint Syreetha Wright-nak, Stevie Wonder volt feleségének ajánlja.
Ennek ellenére a lemez összességében csalódás lehet a Clapton-puristáknak, akik a mércét a fent említettek mellett a két Derek and The Dominoes-lemez, az 1973-as Rainbow-koncert, esetleg a 24 Nights (1991), vagy az Unplugged (1992) alapján állították fel. Csupán néhány olyan dal van, amelyben felvillan valami abból a hangzásból és hangulatból, amiért Claptont 40 éve szeretjük. Ilyen például a nyitódal, a So Tired, amely vokáljaival, szólójával Clapton legelső, 1970-es, nagy statisztériával felvett szólóalbumát idézi. Néha odavet benne egy-egy "Creames" pszichedelikus hangot is, a jobb felismerhetőség végett. Emlékezetes a Love Don’t Love Nobody szép, lassú soulja és Clapton gitárja fényesen illusztrálja benne azt az általa is hangoztatott igazságot, mely szerint nem kell 20 hangot játszani ott, ahol három is elég - csak tudni kell, melyik az a három...
A régi jó cimborának, George Harrisonnak állít emléket Clapton a Love Comes To Everyone című dal feldolgozásával. Ezzel kezdődött George 1979-es albuma és most ismét kiderül, hogy a két muzsikus bensőséges zenei világa mennyire közel állt egymáshoz. (Mellesleg Slowhand mester az eredeti Harrison-felvételen is játszott..). Ha már nagyon nagy a hiányérzetünk, jó lesz eljutnunk a Lost and Found kellemesen mocskos blues-ához, majd a Run Home To Me-hez, amely finoman odatett futamaival, elbeszélgető énekstílusával a lemez csúcspontja. A címadó Back Home már levezetés a család örömére, ami után a "papa" megkapja papucsát, köntösét, és ha jó lesz, egy üveg sört is mellé.
Nem fedezzük fel a spanyolviaszt azzal, ha azt mondjuk: Eric Clapton életműve igencsak egyenetlen. Szenzációs lemezeket és pocsék korongokat egyaránt készített. A Back Home egyik kategóriába sem tartozik: akadnak rajta értékes darabok, de ha egyszer pályája lezárul, aligha ezt fogják emlegetni az etalonok között.
|