Amikor 1968. november 26-án a Cream megtartotta két búcsúkoncertjét a londoni Royal Albert Hallban, három, a végsőkig kifacsart fiatal muzsikus köszönt el a közönségtől és egymástól, miután két és fél év alatt örökre beírták maguk a rock, közelebbről a fehér rock-blues történetébe és megalapozták későbbi önálló karrierjüket. Már senki sem hitt abban, hogy Eric Clapton (60), Jack Bruce (62) és Ginger Baker (66) valaha ismét együtt lép színpadra, hiszen 37 év alatt mindössze háromszor találkoztak hangszerrel a kezük ügyében: 1979-ben Clapton esküvőjén, majd 1993-ban, amikor bekerültek a clevelandi Rock and Roll Hall of Fame-be. Clapton és Bruce sokáig nem is álltak szóba egymással, csak néhány éve békültek ki.

 Most azonban mégis megtörtént a csoda: ugyanott, ahol egykor búcsúztak, London egyik legszebb viktoriánus vörös-arany koncerttermében 2005. május 2-án ismét a húrokba és bőrökbe csapott a rock első szupergroupja, mintegy szimbolikusan, Skip James I'm So Gladével, amelyet annak idején a Goodbye című albumuk őrzött meg remek élő változatban.

"Köszönjük, hogy ennyi évig vártatok ránk" - mondta Clapton a közönségnek, amelynek többsége a zenészek kortársa volt és szabadkozott egy sort, hogy "úgy játsszák el dalaikat, ahogyan tudják". És azok a zenészek, akik a rock zenei köznyelvévé tették a jazz és a blues pop-ba oltott dinamizmusát, egy erőtrió hangszeres demokráciáját, a rögtönzés jogát, feszesen, mértéktartóan játszottak, inkább a Cream kezdeti hangzását idézték fel, amikor még modern R&B trió voltak, futurista idegzetű blues-puristák, mielőtt a szélsőségek és rutin felfalták őket. A zene "nem rohanta le" a hallgatóságot, levegősebb volt, de ezzel inkább érvényesült a Cream eredeti lendülete. Most nem fordulhatott elő az, amit Eric mesélt a régi időkről, amikor annyira belemelegedtek az improvizációba, hogy el is felejtették, melyik számot kezdték el, és akkor tértek vissza az eredeti témához, amikor valamelyiküknek eszébe jutott.

Ismét megszólaltak a nagy klasszikusok: Clapton és Bruce egészségeset riffeltek a Politicianben, miközben Baker alájuk dübörgött. Jack, aki két évvel ezelőtt májátültetésen esett át, igazi magas feszültséget teremtett basszusgitárja magas hangjaival Clapton szólója alatt a Sweet Wine-ban. Előbányászták a transzba ejtő We're Going Wrongot, amelyet végigpörgetett tam-tamjain Baker egy cseppfolyós 6/4-es tempóban, miközben Bruce szinte operai hangon énekelt. Még a koncerten korábban soha nem játszott Pressed Rat and Warthog című szürreális gyermekdallal is megajándékozták a publikumot, amelynek szövegét Baker adta elő a maga hamisíthatatlan cockney kiejtésével.  Felcsendült a Badge gyönyörű, visszhangos középrésze, elhangzottak az olyan híres bluesok, mint a Spoonful, amelyben a két gitáros egymást kergette beszélgetős rögtönzéseivel vagy a Rollin' and Tumblin, amelyhez Jack ismét előkapta egykor legendás szájharmonikáját. Mindössze egy olyan dalt adtak elő, amely nem szerepelt annak idején Cream-lemezeken, T-Bone Walker Stormy Monday-ja, amelyet azonban a 60-as években minden valamit magára adó fehér blues-banda feldolgozott.

Nem hiányozhatott a programból - ráadásként - a Sunshine of Your Love, a maga halhatatlan, sok gitáros által azóta is idézett futamával, Robert Johnson Crossroads-át Clapton a maga megvilágosodott, bölcs verziójában adta elő, ahogyan mostanában önálló koncertjein is szokta. Ginger Baker pedig, akiről az utóbbi években az hírlett, hogy súlyos beteg, - állítólag krónikus csontizület-gyulladásban szenved - szinte kirobbant az erőtől, dobolása valóságos vulkánkitörésként hatott. Amikor a koncert végén előrejött dobjai mögül hatalmas mosollyal, két öklét a levegőbe lökte, mint egy boxbajnok, aki éppen húsz menetet bunyózott a történelemmel és győzött - írta az estről az amerikai Rolling Stone magazin.

"Jók voltak, néha ragyogóak, időnként pedig ihletettek. Ahogy ment az idő, egyre jobban belejöttek" - írta a londoni Daily Telegraph kritikusa, aki azért megjegyezte, hogy az idő nem múlt el nyomtalanul a három zenész felett, és nem úgy játszottak, mint hajdanában, mintha az életük függne tőle. A The Times szerint sem vált kárára a koncertnek a zenészek bizonyos energiatakarékossága, mert így jobban felszínre kerülhettek olyan dalok finomságai, mint a Deserted Cities of The Heart. Ugyanakkor a Guardian ítésze szerint már maga a légkör is inkább egy wimbledoni vendégsátorra emlékeztetett, mint egy rock-koncertre és a Cream csak sápadt árnyéka volt egykori ragyogásának, amelyből itt-ott csillantott fel csupán valamit.

A Cream négy koncertet ad a Royal Albert Hallban, pénteken lesz az utolsó. A még megmaradt jegyek darabját az elmúlt napokban 800 fontért árverezték el az Interneten. A 37 évvel ezelőtti búcsúkoncertekről Tony Palmer készített dokumentumfilmet. Meglepő lenne, ha a visszatérést nem örökítenék meg az utókor számára hangban és képben. A legfrissebb hír szerint októberre ígérik a DVD-t.