Végy három muzsikust: a legjobb brit gitárost, a legjobb basszerost és a legjobb dobost. Szerződtesd őket egy minden hájjal megkent ausztrál menedzserrel, aztán hajrá: lemezek, turnék, lemezek, turnék, amíg a végkimerülésig és a kölcsönös utálat végpontjáig nem érnek. Ha szerencséjük van, nyomot hagynak a rock-műfajon. Szerencséjük volt: Eric Clapton, Jack Bruce és Ginger Baker trióját azóta is "a legendás Creamként" emlegetik.

 A Melody Maker szavazása különben nyitott kapukat döngetett: a három muzsikus már régóta jól ismerte egymást, Bruce és Baker játszott együtt már Alexis Kornernél és Graham Bondnál és mindhárom megfordultak hosszabb-rövidebb ideig John Mayall csapatában is. Őket kaparintotta meg Robert Stigwood a Polydor cég számára, hogy - miközben Nagy-Britanniában már rendesen tombolt a fehér blues boom - egy olyan szupercsapattal rukkoljon ki, amelynek a tagjainak a vérében van a fekete zene, de nem ragadnak le a puszta másolásnál.

A Cream első, 1966-os Fresh Cream című albumán még erősen a mesterekre támaszkodott - Robert Johnson, Muddy Waters, Skip James, Willie-Dixon-dalokkal - de az 1967-es Disraeli Gearsben már túlsúlyba kerültek a saját szerzemények, és még a korábban puristának számító Clapton is belement abba, hogy némi pszichedeliával fűszerezzék az albumot. Hangzásuknak pedig a legmodernebb gitártorzítók mellett az adott különlegességet, hogy Bruce a szokásos négyhúros helyett hathúrost szólaltatott meg, Baker pedig a világon akkor egyedülállóan dupla lábdobot állított be "cuccába" és időnként 2-2 dobverővel bűvölte a bőröket.

A rajongók kellő felvértezésére már a címlap is ezerszínű, valóságos virágmezőben látjuk a csicsás ingekbe öltözött fiúkat, akik közül Clapton még a haját is kibodoríttatta afro-stílusúra. A szürrealista énekes-költő Pete Brown szövegeire pedig Bruce "szerként" is használható zenéket írt: a SWLABR túlfűtött hangzavara, a Dance The Night Away repülés-szerű éneke és gitárhangfürtjei, vagy az alig néhány akkordra épülő We're Going Wrong, amelyben Jack operaénekeseket meghazudtolóan énekel, Clapton hideglelősen úsztatja be gitárját, Baker pedig egyre idegesebben és hangosabban dörömböl alattuk. De azért a rock-blues-zal sem maradtak adósok: a Tales of Brave Ulysses-ben a wah-wah pedál kap főszerepet, a Strange Brew-ban és az Outside Woman Blues-ban a feszes gitárcsípések jelentik a tartóoszlopot. És ezen a korongon hallható a Sunshine Of Your Love: a dalban hangzik fel a rock egyik leghíresebb riffje, amelyet azóta is illik jobb gitárosoknak idézni, Clapton szólója pedig arra iskolapélda, hogy miként lehet viszonylag kevés hangból tökéletesen építkezni. És hogy akkortájt a szakma legjobbjai mennyire figyeltek egymásra, az is bizonyítja, hogy a dal azután született, miután a Cream-tagok hazatértek Jimi Hendrix koncertjéről.

A lemez óriási sikere sem tudta sokáig egybetartani a csodatriót. Két és fél év alatt kizsigerelték egymást: egy idő után már 10-15 perces szólókba bonyolódtak legjobb dalaikban, igaz, ezek azóta is felülmúlhatatlanok. 1968 november 24-én a Royal Albert Hallban tartott búcsúkoncertjük után új utakat kerestek. Túl erősek voltak ahhoz, hogy bárki utánozni próbálja őket. Még az 1994-ben kiadott BBM-lemez emlékeztetett legjobban a Creamre. Igaz, ebben a két B Bakert és Bruce-t takarta, csupán a harmadik tag volt más, ő sem kispályás: Gary Moore...

(Az év további kiemelkedő lemezei: Are You Experienced ? (Jimi Hendrix Experience), Soft Machine 1, Absolutely Free (The Mothers of Invention), Ten Years After 1, Creedence Clearwater Revival 1.)