- 1964 tavaszán kerültem be az Illés zenekarba, előtte már gitározgattam. Az akkori gitárosuk, Farkas Ádám a diplomamunkáját írta és egyik napról a másikra kiszállt. Én már előtte is próbáltam dalokat írni, lefordítani azoknak a számoknak a szövegét, amelyek izgattak. A fordítások közben tanultam meg angolul. Kíváncsi voltam, hogy miről szólnak azok a számok, ezért kezdtem el komolyan foglalkozni az angol nyelvvel. Amikor lefordítottam egy-egy dalt, megpróbáltam úgy megírni, hogy énekelhető legyen. Donovan: Universal Soldier darabja volt az egyik első. A TV-be csak magyar nyelvű dalokkal lehetett bejutni, Oroszi Péter barátom - aki akkor protest songokat énekelt- kért a fordításra, aztán amikor a szerkesztők elolvasták, szóltak, hogy jó, akkor inkább menjen mégis angolul. Tényszerűen és valóságosan aztán az Illés zenekarban nyílt lehetőségem az alkotói tevékenységem kibontakoztatására. Nem is rögtön az elején, hanem valamikor ’64 végén, amikor Szörényi Levente és Szabolcs bekerültek az Illésbe, Leventével kezdtünk saját, magyar nyelvű szövegeket írni. ’65 nyarán Illés Lajos beszervezte a zenekart a nógrádverőcei ifjúsági táborba, egész nyáron minden este ott játszottunk. Ez volt az az időszak, amikor –míg a zenekar többi tagja nap közben a csajokat hajkurászta- mi Leventével és két gitárral felköltöztünk a szállásunk lapos tetejére és ott születtek az első közös dalaink. Először az év őszén játszottuk az első saját magyar szövegű dalunkat, az Óh, mondd címűt a Boschban. Az angol dalokban gyakran előforduló Oh yes és Oh no kiáltásokat mi átírtuk Ó ne, és Ó jó-ra, így a közönség először nem is vette észre, hogy magyarul énekelünk, hála az akkori technikai színvonalnak. 1966-ban lehetőséget kaptunk a Magyar Rádió stúdiójában négy szám rögzítésére, így került szalagra az Óh mondd, a Légy jó kicsit hozzám, a Mindig veled és Az utcán. Ma már nehéz elképzelni, de egyetlen rádiós játszás után óriási népszerűségre tettünk szert országszerte. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat aztán gyorsan ki is adta őket egy négy számos lemezen, az úgynevezett EP-n. A Hanglemezgyár ettől a lemeztől számítja a magyar könnyűzenei lemezkiadás kezdetét. Az első nagylemez Koncz Zsuzsi nevéhez fűződik olyan ’67-68 tájékán jelent meg, ezt talán csak az Ezek a fiatalok című film zeneanyagát tartalmazó album előzte meg, aminek nagy részét szintén mi írtunk.
- Hogyan jutottatok ki Angliába és mi volt a BBC-ügy?- A ’60-as évek végén jártak nálunk angol zenekarok és csere-produkció keretében, magyar származású koncertszervezők közbenjárására sikerült koncertezni Londonban. Először az Omega jutott ki, aztán 1970 elején mi kerültünk sorra. Londonban nagyon megdicsértek minket. A BBC-interjúra épp a Small Faces-el közös koncertünk után került sor, ahol az új énekes épp akkor mutatkozott be, úgy hívták, hogy Rod Stewart…fellelkesülve a londoni lüktető, sokszínű zenei élettől mentünk a BBC magyar adásába nyilatkozni.. Nem emlékszem, hogy ott valami jelentős ellenzéki nyilatkozatot tettünk volna, a hazajövetelünk után mégis letiltottak minket.
- Azért valami csak elhangzott, nem? Ki beszélt a rádióban? Levente és te?- Igen. Feltételezésem szerint –ez nem biztos- az bánthatta Aczél György fülét, hogy olyasmit mondtunk arra a kérdésre, hogy itthon is elfogadják-e az új stílust, hogy lehet játszani, de azért még sokan nagyon merevek. Mire a riporter közbevetette viccesen, hogy hullamerevek, mi? Szóval a merevség és a hullamerevség egy szójátékban összetalálkozott, ez aztán oda vezetett, hogy azt mondták, hogy mi a hazai társadalmi berendezkedést már halottnak tekintjük. Iszonyú botrány és letiltás várt ránk. De ezt csak gondoljuk, mert akkor nekünk nem mondták meg, hogy mi volt a baj. Amúgy a ’64-től ’68-ig terjedő korszak volt a Kádár-rendszer leglazább, legmegengedőbb korszaka, utána behúzták kicsit a fékeket.
- A következő nagy rendőrségi ügy –és most a pécsi kukarugdalásról ne beszéljünk- az 1973. június 10-én, Miskolcon tartott nagy rockfesztiválon robbant ki. Itt már a KITT-egylet (Koncz, Illés, Tolcsvayék és a Trió) lépett színpadra az akkori teljes magyar élvonallal (mínusz Omega, ők Németországban játszottak, az LGT ORI-turnén vett részt, a Skorpió még nem koncertezett). A fesztivál 30. évfordulója után is érdemes kicsit feleleveníteni, mi is történt, hiszen oda gyökerezik a belügyi szervek rád irányuló zaklatása. Mi történt Miskolcon? Úgy tudom, kicsit ironikusan köszönetet mondtál a rendőrségnek, akik éjszakára sok fiatalnak “átmeneti szállást” biztosítottak, mert fogva tartották őket egy tornateremben.
- Mondtam néhány mondatot, amit nagyon rossz néven vettek. Ezután ellenem állam ellenes izgatás alapos gyanúja okán eljárást indítottak, aminek következményeként kivontak a zenekarból. A társaim nem álltak ki mellettem, csak Koncz Zsuzsi, aki eljött a tárgyalásra és mellettem tanúskodott. Azon múlott minden, hogy bebizonyosodott, hogy nem a szavaim után tört ki a balhé a rendőrség és a közönség között, hanem tőlem függetlenül. Amúgy az utolsóként fellépő Bergendy zenekar műsora alatt özönlött a lezárt pályára a lelátókról a tömeg. Ha sikerül rám verni a balhét, letöltendő börtönbüntetésre ítéltek volna, ahogy ezt az ügyész indítványozta. Mire véget ért a zaklatásom, a KITT-egylet és az Illés zenekar szanaszét szakadt. Levente már eldöntötte, hogy szólólemezt készít és új zenekart alapít, Illés Lajosnak is elege lett mindenből.
- Miért tartottál Leventével a Fonográfba?
Illés Lajos is hívott, de én kértem, hogy továbbra is írjunk dalokat Koncz Zsuzsinak, amit ő nem akart. Levente sem lelkesedett ezért nagyon, de belement. Mondta, itt ez a hangszer, a steel-gitár, játsszál ezen. Így kerültem a Fonográf együttesbe. A kezdő csapat a Levente szólólemezén szereplőkből alakult ki. A Fonográf nevet amúgy én találtam ki az Illés klub rendszeresen megjelenő kiadványának volt ez a címe.
- A Fonográfnak írt szövegeid teljesen mások, mint azt azt megelőzőek. Szóltak, hogy hol a határ?
- Tudtam, hogy minden megmozdulásomat figyelik, de a lemezgyáriaktól bizalmat kaptam, viszont Bors Jenő igazgató minden egyes leírt soromat személyesen elolvasott és láttamozott a lemezfelvételek előtt. A zenekarban is intettek, hogy maradjak nyugton és ne dumáljak.
- Úgy tudom, akkor kacérkodtál azzal, hogy kiszállsz a zene világából és szociológiát tanulsz.
- Igen, jelentkeztem, de a felvételi bizottság finoman meggyőzött, hogy sokkal fontosabb, ha zenész és dalszerző maradok, mintha szociológus lennék. A Fonográfos években lettem igazán jó szövegíró, mert megtanultam úgy kifejezni magamat, hogy az már akár művészetnek is tekinthető. Közben elkezdtem az önálló estjeimet a Várszínházban és az Egyetemi Színpadon. Ezek nem előre eltervezett önkifejezési formák voltak, hanem annak a következménye, hogy írtam néhány olyan dalt, amit akár zenekar nélkül, önállóan is előadhattam. A Filléres emlékeim című volt az első, amit fel is vettünk. Néha egy-egy dal megteremti az előadót.
- Izgat engem, hogy mi történt akkor, amikor a Hanglemezgyár Szörényi Leventét és Adamis Annát kérte fel egy Kovács Kati-album elkészítésére, az Életem lemeze című albumra…
- Ááááá, hát erről nem feltétlenül szerettem volna beszélni…tudod, milyen az emlékezet…ami fájdalmas, azt kitörli!
- Szét akartak benneteket választani Leventével?
- Valahol ott kezdődött a Leventével való kapcsolatom megromlása. Ott szakadt meg az az íratlan szövetség köztünk, hogy mi mindig csak együtt és egymással…Kovács Kati nagyon-nagyon tehetséges és az Adamis Annával való együttműködés nagyon inspirálta Leventét. Akkoriban én már tudtam, hogy Katival nem lehet olyan szövetséget kötni, mint Koncz Zsuzsival, hiszen ezt már megpróbálta a Loksi is, hiszen Kati életének legjobb lemezét együtt készítették el, aztán Kati két lemez után mégis visszatért a régi szerzőihez. Először arról volt szó, hogy Annával felesben írjuk a szövegeket, aztán teljesen kiszorultam. Nagyon összevesztem akkor Leventével, hosszú hónapokig nem is beszéltünk egymással. Akkor mondtam ki, hogy ezek után én is azt csinálom, amit jónak tartok. Ez is szerepet játszott abban, hogy elkezdtem a szóló-karrieremet.
- A Fonográfra visszatérve: mi okozta a zenekar térvesztését?
- A ’70-es évek végén feljött rock-hullám. A Piramis mindenkit letarolt. Az utolsó döfést aztán a ’81-es Illés koncert adta végül. Nyilvánvalóvá vált, hogy a Fonográf nagyon halvány az Illés-legenda árnyékában. Ez megbénította a zenekart. Akkor kezdtük el azt a régi vágyunkat megvalósítani Leventével, hogy színpadi művet írunk, ez volt a Kőműves Kelemen, majd jött azt István, a király.
- Nagy Ferót te hoztad a produkcióba? Hiszen a Pofonok völgye című film betétdalát, a Mire megy itt a játék? című számot te írtad és a Beatrice játszotta, ami kislemezen is megjelent?
- Ferót mindig nagyra becsültem. Igaz, talán egyszer úgy érezhette, hogy én nem voltam fair vele szemben.
- A ’81-es Szuperkoncertre gondolsz?
- Igen. Ott, akkor én voltam az egyik szervező, és miután a Beatricének akkor nem volt működési engedélye, nem léphettek fel.
- Volt 1981-ben egy konferencia Tatán, ahol te – állítólag- elhatárolódtál az úgynevezett “új hullám”-tól. Mi történt Tatán?
- Nagyon fájó pont ez nekem. Folyamatosan szemrehányásokat kapok miatta, a legdurvább megfogalmazásban ezek úgy szólnak, hogy akkor én elárultam a szakmát. Épp az ellenkezője történt: foggal és körömmel küzdöttem, ugyanis lehetőség nyílt arra –talán a lengyelországi események hatására-, hogy a zenészek is alapíthassanak szakszervezeti csoportot. Ők, akik sehova nem tartoznak, deviánsak és struktúrán kívüliek, lehetőség nyílt arra, hogy alapszervezetet alapítva beléphessenek a Művészeti Dolgozók Szakszervezetének nagy egységébe. Azt gondoltam –nem egyedül, Benkő Laci, Bergendy Pista és Zorán is hasonlóan vélekedett-, hogy ezt a lehetőséget meg kell ragadni. Azon az alapelven jöhetett létre, hogy csak azok lehetnek tagjai, akik előadóművészi engedéllyel rendelkeznek és nincs más, munkakönyves állásuk. Erre a találkozóra eljött Tóth Dezső, akkori kulturális miniszterhelyettes is, aki felolvasott egy csomó általa elfogadhatatlannak ítélt szöveget és kijelentette, hogy ezeket nem engedélyezi. A felolvasott szövegek elsősorban Neoprimitív-idézetek voltak, valamint a Bizottság együttesről is szólt néhány szót, hogy ilyen névvel zenekar nem működhet. Erre válaszoltam azt, hogy ezek a példák nem tartoznak a tárgyhoz, mert az általa említett zenekarok tagjai nem zenészek, hanem közgázosok és képzőművészek, akik a zenélést mellékfoglalkozásként űzik. Amúgy én mindegyik zenekarral nagyon jóban voltam, és így tudtam, hogy ők nem is akartak a szakszervezet tagjai lenni, mi meg épp a zenei előadóművészek érdekvédelmi szövetségét készültünk megalapítani. Akkor nem is tűnt úgy, hogy ez bárkiben feszültséget keltett. Később a szervezők, a KISZ-KB kiadott egy kivonatos jelentést, amelyben az állt, hogy én azt mondtam, hogy elhatárolom magamat a Tóth Dezső által említett zenekaroktól. Ezután már hiába mondtam bárkinek és bárhol, hogy ezt nem így gondoltam. Lehet, hogy volt olyan szándék is, hogy le akarták járatni a hitelemet. Mindenesetre ha valakit valaha ezzel megbántottam, azt nagyon sajnálom. Ha bárki úgy gondolta, hogy elárultam, ez úton is szeretném mondani, hogy nem!
- Karácsonyra megjelenik az összes eddigi munkádat tartalmazó kötet. Tényleg egy Bródy-összest kapunk?
- Újra megjelenik az összegyűjtött szövegeim jegyzéke. 1994-ben már jelent meg egy hasonló kötet, de azóta jó néhány új dalt írtam, másrészt az a kötet már régóta nem kapható. Az új könyv az összes eddig írt dalszövegem, Filléres emlékeim Földvár felé félúton, avagy kockázatok és mellékhatások az utca másik oldalán alcímmel jelenik meg. A kötet erénye, hogy két “Bródyológus” kritikai szerkesztése alapján született, ők ugyanis az összes eddigi kiadásban sorozatosan átvett hibákat korrigálták, sőt, összevetették az eredeti hanghordozókon megjelentekkel. Készítettek hozzá egy betűrendes mutatót is, amely a dalok eredeti előadóját és a megjelenés pontos dátumát is közli.
- Igaz az, hogy más nevén komplett Omega-nagylemezek szövegét is megírtad annak idején?
- Azt hiszem, ezt ennyi év távlatából már nem érdemes tagadni, de nem szívesen neveznék meg dalokat. Aki ismeri a stílusomat, úgyis kitalálhatja. Az Omega tagjai már akkor is a barátaim voltak, kérték, hogy segítsek és én örömmel megtettem.
- Más zenekaroknak és előadóknak is írtál álnéven?
- Igen. Szívesen segítettem, ha tudtam.
- Ezek a dalok szerepelnek a Bródy-összesben?
- Sajnos nem.
- December 26-án este 8-kor a budapesti Kongresszusi Központban koncertezel. A legutóbbi lemezed anyaga lesz a fő csapásirány?
- A koncert az Emlékpróba címet viseli, ahol a No Comment együttes társaságában megpróbáljuk feleleveníteni a már-már elfelejtettnek hitt régi emlékeket és kipróbálni –zenei formában persze-, hogy vajon jól emlékszünk-e azokra a dolgokra, amelyek az elmúlt évtizedben megtörténtek velünk.
Liptai Claudia: 40 éve áll fenn ebben a formában az Illés együttes. Jó visszagondolni erre a negyven évre?
Bródy János: "Annak idején azt gondoltuk, hogy két-három év, és aztán majd csinálunk valami mást. A ’60-as években, amikor elkezdtük, a nemzedéki szakadék nagyon erős volt és gyakran gondoltuk azt, hogy aki harminc évnél öregebb, az már nem normális. Rengeteg zenekar született akkor, és néhány meg is maradt. Mindegyik fellépésünk olyan, mintha premier, első alkalom lenne a nagy kihagyások miatt. Valójában az is egy izgalom, hogy tudjuk-e még játszani a dalokat úgy, ahogy mi szeretnénk."
Liptai Claudia: Ez egy nagyon nagy gesztus Andrew Loyd Webbertől. Az, hogy az ő zsenialitása mennyire elismert, azt tudjuk. Azt tudjuk, hogy Bródy János is zseniális a maga műfajában. Hogy jött ez a kettő össze?
Bródy János: "Szirtes Tamás, aki most már igazgatója a Madách színháznak, fantasztikus jó Webber musical előadásokat rendezett az évek során. Ezért Andrew Loyd Webber nagyon bízik a Madách színházban, így történhetett, hogy a Madách színháznak szabad kezet adott, és egy olyan kreatív együttműködést ajánlott fel, ami eddig még nem történt meg. Én főként a szövegeiket írom a magyar változatban. Az eredeti történetet Ben Elton írta. Ez egy nagyon nagy kihívás, és nagy munka. Most már lassan a végén tartunk."
Liptai Claudia: Mikor lesz a musical bemutatója, erről lehet-e valamit tudni?
Bródy János: "Májusban lesz. Március 7.-én már elkezdik árulni a jegyet a Volt egyszer egy csapat című musicalre. Megvan már a határidő, készen kell lenni. Csupa tehetséges ember dolgozik együtt."
Győrffy Miklós műsorvezető: Nem is volt oylan régen, amikor azt mondta, hogy nem enged a negyvennyolcból. Aztán tessék, már 60 éves. De így is ő a legfiatalabb abból a csapatból, amely Illés néven a 60-as évek egyik meghatározó zenekara volt. Persze ennél is több, emblémája egy korszaknak. Aki pedig a szövegeket szállította a bandának, emblematikus személyisége volt egy egész nemzedéknek. Aztán többnek is, hiszen a beatkorszak elmúlt, de ő a színen maradt. Ezzel is igazolva műfaja töretlen életképességét és azt, hogy mindig van mondanivalója. Bródy János a vendégünk. Szevasz.
- Bródy János: Jó estét mindenkinek. Nagyon szép szavakat mondtál.
- Mv.: De ez így van, ezt így gondolom. Tényleg úgy látszik, hogy az a zenész generáció, most már ne csak rólad beszéljünk, majd aztán később, tehát Zorán, Presser, Omega, Koncz Zsuzsa, Hobó, változatlanul itt vannak. Mi a csoda ez az életerő, hogy itt tart benneteket?
- B.J.: Hát nézd, egyrészt azt gondolom, hogy a rockzene az ennyi idő után most már majdnem bizonyosan a XX. század második felének egyik legjelentősebb művészi innovációja. Valahogy ez a műfaj ez a technikára alapozott új hangeffektusokat felvonultató, de valójában egy új életformával is összekapcsolódó önkifejezési vágy, a maga demokratizmusával és a maga terjedésével a világban és hatásával, valójában azt hiszem, hogy mindenfajta művészetbe valahogy, azt akartam mondani, hogy belopódzott, de mindenfajta műfajon nyomot hagyott, mindent megváltoztatott.
- Mv.: Voltak, akik elhulltak közben, ti megmaradtatok.
- B.J.: Hát, nézd, nagyon sokan kezdtek játszani a 60-as években és nyilvánvalóan nem mindenkire emlékezünk egyformán, de kétségkívül, hogy ma már a legfontosabb politikai döntéshozók, nota bene a kulturális miniszter is úgy gondolkodik, hogy a rockzene és a művelői az a magyar kulturális örökség része. Hozzá tartozik a nemzeti kultúrához.
- Mv.: Persze azért voltak válságok, hát tudom, Illés felbomlása, beatzene vége, mondták, te magad is mondtad, hogy abbahagyod. Miféle válságok voltak ezek? Könnyen túl lehetett lendülni ezeken?
- B.J.: Nézd, ez természetes, hogy művészi csapatok, együttesek felbomolnak, különösen olyan együttesek, ahol pl. nagyon sok erős egyéniség van, és mindegyik a maga útját akarja járni. Egy időre összekapaszkodik, közösen valósítják meg az elképzeléseiket, aztán egy idő után miután a különbségek is jelentőssé válnak megpróbálják saját magukat önállóan bizonyítani, vagy más társaságokban. Azért én azt hiszem, hogy azokkal az emberekkel, akikkel a 60-as években lekezdtem az Illés-zenekarral és a Fonográf együttes tagjaival a mai napig jó viszonyban vagyok és nagyon sezretem őket.
- Mv.: Erről még majd beszélünk. Szóval, én azt nem értem igazán, hogy hogy nem sodort el benneteket ennek a popiparnak a XXI. századra kialakult hihetetlen, hogy mondjam, tucatáru dömpingje?
- B.J.: Úgy érted ezt, hogy a műfaj kezdetben még afféle amatőr, öntevékeny, önkifejező formában jelent meg, csak nagyon hamar kiderült, hogy hihetetlen sok embert mozgat meg, nagyon sok ember hajlandó ezért fizetni, tehát kommerszializálódik, gazdasági ereje van, természetesen ráépült egy hihetetlen...
- Mv.:...ezt ti is felismertétek, meg is ijedtetek tőle gy ponton.
- B.J.: Hihetetlen nagy iparág és tény, hogy ma már ebbe a műfajban a legtöbb szereplő körül egy hihetetlen nagy team van, aki megtervezi, megírja a szerepét, megírja a dalait, de mi valójában...
- Mv.:...gondozza a marketinget, mert ugye a nélkül ez nem megy.
- B.J.: Persze. Hát igen mi azok közé tartozunk, akik talán szerencsésen még magunk írhattuk a saját magunk szerepeit.
- Mv.: Mit gondolsz, hogy ma, mert miért ne lennének ma, lehetnek ugyanolyan tehetségek.
- B.J.: Vannak is kétségkívül.
- Mv.: Mint ti, ugyanígy csak akarat kell hozzá és kitartás, és tehetség? És készen lesz a siker?
- B.J.: Ez biztos, hogy kell, de ellent kell állni, ma nagyon jelentősen kettéválik a média által felhasznált könnyűzenei produkciók tömege, amelybe a média bele akar szólni és a saját elképzelései szerint akarja alakítani, és a marketing céljainak megfelelően formálja őket, és a művészcsoportoknak az a része, amelyik ezt nem hajlandó elfogadni és ragaszkodik a saját maga azonosságához, mondjuk így, manapság gyűjtőnéven alternatívoknak nevezzük, azok között vannak azok az igazi tehetségek, akik valóban majd újdonságokat fognak hozni, ha elég tehetségesek és elég kitartóak.
- Mv.: És van bennük életerő. Hát benned mindenesetre van, egy kétéves kisgyereknek vagy az apukája. Noha azért te is keresztülmentél mindenféle válságon, válságokon, legutóbb valahol olvastam azt mondtad, hogy elkóboroltál valamerre, úgy érezted, hogy feleslege vagy, vagy feleslegesnek érezted magad. Aztán ez megszűnt, elillant, vége?
- B.J.: Hát ilyen pillanatok gyakran voltak, voltak hosszabb életszakaszok, amikor kicsit depressziós voltam, azt hiszem, hogy a nagyrészt ezekből kilábaltam, szóval most viszonylag harmonikusan érzem magam, de nem tagadom azt, hogy a 90-es éveken sok minden történt, ami igen mélyen megrázott.
- Mv.: Mondam, hogy még valamire visszatérünk, a Webberrel közösen írt darabotokra, Volt egyszer egy csapat címmel megy a Madáchban. Hát nem az a szerzőpáros, amit mi megszoktunk, a Szörényi-Bródy villámikrek, mert Szörényi misztikus operáját viszont más írta. Sajnálod-e, hogy a jelek szerint legalábbis ti már soha többet nem fogtok összekerülni?
- B.J.: Hát először is ezt én nem mondanám így ki, másrészt meg tényleg én az elmúlt időszakban Andrew Lloyd Webberrel dolgoztam együtt és egy fantasztikusan jó magyar darabot sikerült a Madách színpadán létrehozni, ami sok munka volt és büszke vagyok rá, és fantasztikusan helyes fiatal tehetségeket ismertem meg, úgyhogy én inkább ennek örülök.
- Mv.: Akkor együk úgy, hogy a többi részéről nem akarsz most beszélni?
- B.J.: Hát nem szívesen.
- Mv.: Nem szívesen beszélnél. Hát, jó. A Madách Színházban nemsokára lesz egy Bródy-est azt hiszem abban a díszletben, ahol a Volt egyszer egy csapat.
- B.J.: Igen hát áprilisban még újra műsoron lesz.
- Mv.: De ott neked úri dolgod lesz, beülsz az első sorba, hátradőlsz.
- B.J.: Igen, nem az elsőbe, a hetedikbe.
- Mv.: És fogadod az ünneplőket. Mi lesz ezen?
- B.J.: Hát én azt kértem a menedzseremtől, ha már a születésnapom alkalmával valamilyen produkciót hoz létre, az olyan legyen, amit én élvezhetek és nem kell benne főszerepet játszanom, úgyhogy a Madách Színháznak ezek a fiatal tehetségei, akik a Volt egyszer csapat sztárjai, Mahó Andi, Gallusz Nikolett, Krassi Renáta, Polyák Lilla, Vágó Zsuzsi és a fiúk, akik fantasztikusak, Miller Zoli, Feke Pál, Baráth Atila, Serbán Attila és Nagy Sándor, ezek hihetetlen tehetséges fiatalemberek és ők fognak Bródy-dalokat énekelni Kocság Tibor fantasztikus hagnszerelésében és zenei vezetésével.
- Mv.: Hát azért ez jó érzés.
- B.J.: Az az igazság, hogy azt mondták, hogy a sor szélére üljek, és a gitáromat is vigyem magammal.
- Mv.: Ja, hogy azért felhívnak, igen. Tehát ez lesz a meglepi. na de akkor ez neked azért csak ünneplés lesz. lesz-e új Bródy-lemez? Lesz-e új Koncz-lemez? Valami munka folyik, vagy gondolkodás az ügyben?
- B.J.: Hát máris van, hadd mondjam ezt, hogy máris van, hiszen holnap amellett, hogy az Illés-klubosok valamikor társaságából alakult baráti társaság az egy kiállítást nyit meg, abból az alkalomból, hogy én ezt az évfordulót megéltem és a filléres emlékeimből a Comediumban lesz egy nagyon kedves ilyen élettörténeti, rocktörténeti kiállítás, de ugyancsak holnap kerül bejelentésre Koncz Zsuzsi új nagylemeze, a negyedik verslemeze.
- Mv.: Benne vagy?
- B.J.: Benne, természetesen, amire én is írtam dalokat és a Hungaroton most jelentette meg ebből az alkalomból szintén az eddigi lemezein legszebb számaiból válogatot Arany-albumot, ami szintén holnap kerül forgalomba.
- Mv.: Ez jó végszó, hát János, Isten éltessen sokáig, itt van ez a torta, meggyújtottuk rajta, nem a 60, hanem a 6 gyertyát én most meggyújtom, mert ez kell, meggyújtom ezt a tűzijátékot, lehet, hogy le is fogok esni innen.
- B.J.: Nagyon szép.
- Mv.: Isten éltesen sokáig, Amíg te a gyertyákat elfújod, mert a gyertyákat el kell fújnod, most elfújhatod.
- B.J.: Kívánhatok valamit.
- Mv.: És kívánjál valamit. Addig én mondok valamit. Kedves nézőink a jövő héten végigkövethetik a nagy politikát a magyar televízióban, holnapután a Kedd 21 című műsorban pártelnöki vita lesz. Szerdán este 18.20-tól ízelítőt kapnak a politikai viták kulisszatitkaiból, utána élőben 19 órától Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor összecsapását látják. Csütörtökön este 19 órától élőben pedig négypárti miniszterelnök-jelölt vitát közvetítünk. És még mindig ég. Én közben elköszönök a nézőktől, ez volt A szólás szabadsága 2006 áprilisának első vasárnapján. A jövő hét utolsó napján lesz a választások első fordulója, ezért legközelebb 16-án jelentkezünk, viszontlátásra!
„Most, amikor belépek a hatvanas éveimbe, megint egyre többet gondolok a hatvanas évekre — arra az időszakra, amikor eszmélkedtem, amikor kialakult a világszemléletem, s amikor a pályámat kezdtem. Ekkor olvastam először, s aztán kívülről is megtanultam az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, amit 1948. december 10-én fogadott el az ENSZ közgyűlése.” Ez a nyilatkozat egy olyan „közös eszmény, amelynek elérésére minden népnek és minden nemzetnek törekednie kell abból a célból, hogy minden személy és a társadalom minden szerve, állandóan szem előtt tartva a jelen Nyilatkozatot, oktatás és nevelés útján előmozdítsa e jogok és szabadságok tiszteletben tartásának kifejlesztését.” Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának első pontja deklarálja: „minden emberi lény szabadon születik, egyenlő méltósága és joga van. Az emberek, ésszel és lelkiismerettel bírván, egymással szemben testvéri szellemben kell hogy viseltessenek.” Bródy János azt mondja, ez a néhány mondat egész életét és pályáját meghatározta: dalaival, gondolataival és hétköznapi magatartásával is ezeket az értékeket igyekezett képviselni. „Amikor elérkezett a rendszerváltás időszaka, akkor is azt a pártot kerestem, amelyik következetesen és határozottan kiáll az emberi jogok maradéktalan érvényesüléséért. Ez a Szabad Demokraták Szövetsége, amelynek tevékenységét tizenhét éve szimpátiával figyelem.”
- Az Illéssel a fiatalságát is temette?
- Az Illés utolsó fellépései bizonyították, hogy sikerült maradandót alkotnia ebben a tiszavirág-életű műfajban. Megrendítő fogadtatásban volt részünk, de már - jövőre leszek hatvanéves - nem érzem, hogy enyém a világ, és az idő lassan-lassan eljár felettem is.
- Negyven évvel ezelőtt nemigen becsülték az előző korszak előadóit, most pedig három nemzedék búcsúzott önöktől. Meghatotta?
- Persze. De a helyzet negyven éve más volt. Akkor új műfaj született, amely kifejezőjévé vált a nemzedéki lázadásnak. A fiatalok tömegei szerte a világon hangot adtak annak a vágynak, hogy másként akarnak élni, mint a szüleik. Magyarországon mi voltunk az első nemzedék, amely nem volt érintett 56-ban. Én akkor elhittem, hogy olyan forradalom következik, amely távol tartja magát az erőszaktól - de nincs az az erőszak, amely megakadályozhatná a győzelmét.
- Tudatosan írt rendszerellenes szövegeket?
- Eleinte ösztönösen cselekedtünk, aztán a közönség ujjongása és a hatalom idegeskedése tudatosította bennünk, hogy valamit nagyon eltaláltunk. 1965-ben írtuk első saját számainkat, és amikor egy év múlva a Kisstadionban rajtunk kívül kifütyültek minden más, magyarul éneklő fellépőt, már tudtuk, hogy jó úton járunk. A "sáncdalbizottság" - sanzonés táncdalbizottság -, melynek engedélye nélkül nem kaphatott nyilvánosságot egyetlen dal sem, folyamatosan kötözködött. Az utcán című dalt például azzal utasította vissza, hogy nem elég derűlátó. "A mai ifjúság nem téblábolhat céltalanul az utcákon", mondták, úgyhogy kellett írni egy optimista versszakot a végére.
- Az 1968-as Illés-klubokban is megjelent a politika. Kényszerültek-e alkura?
- Ahol egyetemi klub vagy kultúrház befogadott egy zenekart, ott önszerveződő társaság alakult ki. Az ifjúság erkölcsi nevelésével foglalkozók érezték, hogy ez az ő nagy lehetőségük, hiszen azelőtt ilyen csapatok leginkább az utcákon, bandákba verődve, ellenőrizhetetlenül töltötték az időt. Ám nem tudtak mit kezdeni velünk, mert ezt a műfajt nem a kultúrpolitika virágoskertjében tenyésztették, hanem afféle vadvirágként, magától nőtt. Mire kialakult az ideológia, hogy milyen formára nyírjanak, nagyra nőttünk, és népszerűek lettünk. Voltak persze konfliktusok, de a közönség kitartott mellettünk. Ehhez hozzátartozik, hogy Magyarország volt a legvidámabb barakk, és sokan érezték úgy, a rendszer képes a megújulásra.
- Mi vetett véget ennek?
- 1968-ban az Amikor én még kissrác voltam előadásával elnyertük a táncdalfesztiváldíjak felét, s úgy éreztük, feltartóztathatatlanok vagyunk. Akkoriban a táncdalfesztiválok egyébként jóval többet jelentettek, mint ma a Megasztár. A közönségszavazások az első szabad választások voltak, bár később manipulálták őket. A döntő augusztus 18-án volt. Két napra rá jött a kijózanodás. Országos turnéra indultunk, és az úton találkoztunk a tankokkal. Éppen Csehszlovákia felé tartottak. Rádöbbentem: lehet, hogy áttörtük a műfaji korlátokat, az igazi falakat viszont nem is látjuk. Hatvannyolc után megint hidegebb szelek fújtak.
- A zenekar 1973-as feloszlásához is ez vezetett?
- Voltak belső feszültségek is, de a titkosszolgák is erősen dolgoztak az ellehetetlenülésünkön. 1973-ban a mis- kolci popfesztiválon mondtam néhány mondatot, s annak alapján a hatalom eljárást indított ellenem. Első fokon államellenes izgatásért még hét év fegyházat kért rám az ügyész. Hogy engem kivontak a forgalomból, nem segítette a zenekari problémák megoldását.
- Beszervezni nem próbálták?
- Két évvel később útlevelet igényeltem, mert édesanyámat szerettem volna meglátogatni Franciaországban. A hivatalban mondták, hogy másutt is várnak. Két alak fogadott, utaltak rá, hogy voltak már velem problémák, biztosan disszidens barátaimmal is találkozom majd. Azt válaszoltam: "Édesanyámat megyek meglátogatni." Végül megígértem, hogy ha ellenséges tevékenységbe akarnának beszervezni, azt jelentem. Miután hazajöttem, felhívtak, van-e mondanivalóm. "Édesanyámat voltam meglátogatni" - feleltem. Többé nem zavartak.
- Mégis kiegyezett a hatalommal: 1981-ben elhatárolódott a rendszerkritikus zenekaroktól.
- Régi félreértés ez. A lengyel Szolidaritás sikerein felbuzdulva zenészszakszervezetet akartunk tető alá hozni akkor egy tatai tanácskozáson. A jelen lévő Tóth Dezső kulturális miniszterhelyettes kirohanást intézett a műfaj ellen, s a Neoprimitív szövegeivel, a Bizottság zenekarral példálózott. Az ordítozás után mindenki rám nézett, mert én voltam a szervezkedés vezetője, én meg annyit mondtam, hogy akiket emlegetett, nem hozzánk tartoznak. Vagyis nem tartoznak ahhoz a zenészkörhöz, amely a szakszervezetbe akar belépni. Ez nem elhatárolódás volt, hanem ténymegállapítás - főleg, hogy barátaim zenéltek azokban a zenekarokban is.
- Pedig a szamizdatértelmiség is meghunyászkodónak tartotta 1983-ban: az István, a királyból Kádár János erkölcsi felmentését olvasták ki.
- A mű alapötlete Boldizsár Miklósé. Ő pedig nem Kádárt, hanem a saját apját akarta megérteni. Boldizsár Iván volt ugyanis 56 után az államhatalom közvetítője az Írószövetség felé. Egyrészt börtöntől mentett meg írókat, másrészt rávette őket a hírhedt, a forradalmat megtagadó nyilatkozatra. De az is lehet, hogy a rendező Koltay Gábor politikai magatartásából következtettek a mű szándékaira. A lényeg, hogy a darabban sikerült fölmutatni a történelmünkön végigvonuló, a nemzeti önrendelkezés és az európai integráció vágya közötti feszültséget.
- És van, akinek Koppány, van, akinek István a hős.
- Úgy látom, pontosan fogalmaztam meg a Koppány-tábor indulatait, vágyálmait. És a nagy magyar valóság az, hogy más igazságra jutunk, ha az érzelmeinket követjük, és másra, ha a józan eszünket. Az emberek jelentős része ma is Koppánnyal tart. A történelmi igazság pedig kétségtelenül Istváné. Alakjában benne van minden, ami naggyá tesz egy államférfit. Még a hatalmat is átadná, ha a másik nem a katasztrófa felé vinné az országot - ez Kádárra aligha volt igaz. Nem szólva arról, hogy Koppány patetikus szövegei mögött érezhetően átüt a hatalomvágy.
- Mintha a darab a Szörényi-Bródy páros elmérgesedett viszonyáról is szólna.
- 1990-ben szükség volt rá, hogy a pártok egy-egy közismert arc által mutassák meg, kik ők. Nekem az SZDSZben voltak barátaim, Levente az MDF mellé állt. A szakadást az idézte elő, amikor Csurka előjött a dolgozatával, s kiderült, hogy másként ítéltük meg az abban foglaltakat. Az Atilla írásánál pedig egyértelművé vált, hogy nincs meg köztünk a közös nevező.
- Ha Csurka önöket el is távolította egymástól, az MSZP és az SZDSZ összeölelkezésére jó alkalmat adott. Ahhoz mit szólt?
- Nem biztos, hogy a Demokratikus Charta tagjai egyformán gondolkoztak, de úgy éreztük, mindent meg kell tenni a szélsőjobb ellen. Mindenesetre nem voltam boldog az 1994-es választások után.
- Pedig jól járt: az SZDSZ-es Várszegi Gábor cége, a Fotex igazgatóságában találta magát.
- Annak a politikához semmi köze. Várszegi még a Gemini együttes vezetőjeként lett jó barátom. A nyolcvanas évek elején voltam is nála Los Angelesben, ő már cégbirodalmát tervezgette, úgy volt, nekem is lehet benne szerepem. Egy lány is akadt, aki férjül vett volna, hogy kint maradhassak.
- Miért nem élt a lehetőséggel?
- Azért, amit Vörösmarty ír a Szózatban. Úgyhogy nem szeretem, ha egyesek lehazaárulóznak vagy a magyarságukkal kérkednek. Ha valamit bizonygatni kell, az gyanús. A sumér-magyar rokonságot ugyanúgy agyrémnek tartom, mint a dákoromán történelemhamisítást. Mindenféle nacionalizmusról rossz véleményem van, mert a személyes szabadságjogok és a kulturális sokszínűség híve vagyok.
- Jól állna önnek a középen álló értelmiségi szerepe, 2002-ben azonban baloldali kampányrendezvényeken énekelte, hogy "Lucifer legyőzhető".
- A jobboldali értelmiségieket sem csupán értékeik, sokkal inkább a baloldal iránti ellenszenv tartja össze. Az én világképembe pedig nem fér bele a tekintélyelvű vezér által irányított társadalom víziója, nem szeretem az egységben az erő jelszavát. Márpedig akkor úgy láttam, a Fidesz a hatalom érdekében a MIÉP-pel is összefogna. De lehet, hogy tévedtem, mert fideszes barátaim azt állítják, hogy éppen a Fidesz-vezetésnek köszönhető, hogy az ország megszabadult Torgyántól és Csurkától.
- Nem először járt Erdélyben. Hogyan érintette, amikor tavaly a kormánypártok a kettős állampolgárság ellen kampányoltak?
- Elkeserített, hogy a határon túli magyarok is a politikai játszmák eszközévé váltak. Senki sem lehet büszke magára. Ha Orbán Viktor nem írja alá a Magyarok Világszövetségének ívét, lehet, hogy össze sem gyűlik a szükséges számú aláírás, s a kormánypártok sem kényszerültek volna ilyen kampányra.
- Még e mögött is Orbánt látja?!
- Én így látom, sokan nyilván nem értenek velem egyet. De ha van tanulsága az Illés-búcsúkoncertnek, akkor az: a színpadon minden ellentét semmivé lett most is, mint akármikor, amikor megszólaltattuk a régi számokat. A közéletben is jó volna ilyesmit látni. Nem kell mindenben egyetérteni ahhoz, hogy együtt tudjunk működni értelmes célok érdekében.
- Hogyan készültetek a fellépésekre? Milyen volt a próbák hangulata?
Bródy János: A próbák hangulata olyan volt, mintha 30-40 évvel ezelőtti lelkiállapotba kerültünk volna.
- Mire számíthatunk a koncerteken? A számokat eredeti hangzásukban hallhatjuk majd, vagy pedig „korszerűsítettetek” a hangzáson, hangszerelésen? A 2005-ös koncertek egyáltalán kinek szólnak? A 30-40 évvel ezelőtti közönségnek, vagy az ő gyerekeiknek?
Bródy János: A számokat úgy játszuk, mint eddig is, nem módosítunk, nem teszünk hozzá. Az pedig majd kiderül, hogy kik jönnek el a koncertekre. De mindenképpen úgy tűnik, ezeknek a zenéknek az élete hosszabb lesz, mint magának a zenekarnak. Ezt jól reprezentálja az a lemez, amelyen fiatal kreatív csapatok dolgoztak fel Illés-számokat.
- Milyen érzés volt a fiatal együttesektől feldolgozott klasszikusként hallani zenéiteket?
Bródy János: Azt szoktam erre mondani, éltetőm az, hogy a dalok halhatatlanok. Ugyanakkor az élet nem áll meg és bizonyára ma is vannak olyan csapatok, tehetséges fiatalok, akiknek a működéséről majd 30-40 év múlva megállapíthatjuk, hogy hasonló fontosságú volt, mint a miénk annak idején. Másfelől viszont azt mondhatom, hogy én elsősorban szerzőként hallgatom a feldolgozott dalainkat. Elsősorban nem előadóművésznek, hanem alkotóművésznek tartom magam.
- És ha legördül a függöny és eljátszottátok az utolsó ráadást, mi lesz azután a zenekar tagjaival? A színpadon, a színpad közelében, vagy minél távolabb a színpadtól?
Bródy János: A színpadtól én sem válok meg. Mint ahogy eddig, fellépek a saját dalaimmal, továbbá most jelenik meg első DVD-m és Halász Judittal új közös műsorral készülünk.
- Ha visszagondoltok az Illés pályafutására, kinek melyik a kedvenc dala?
Bródy János: Ezzel úgy vagyok, mint a szülő gyermekeivel. Mindegyik egyformán kedves a számára, de azzal azért tisztában van, hogy nem mindegyik sikerült egyformán. De most már majdnem biztos, hogy néhány dal túl fog élni bennünket.
– Annak, amit te, ti a 60-as években Magyarországon csináltatok, igen jelentős következményei lettek, nemcsak a zenében, a kultúrában, de bizonyos magatartásformák kialakításában is. Sőt társadalmi vetülete is lett – van – a munkátoknak. Mivel vagy mitől tudtatok ti (például: Koncz Zsuzsa, Kóbor, Szörényi) többet, hiszen harminc éve valamilyen módon a magyar zenei élet meghatározó személyiségei vagytok?
– Az úgynevezett hatvanas évek nemcsak azok számára voltak meghatározóak, akik akkor voltak fiatalok, de mind a mai napig jelentős a hatása. Úgy t?nik, mintha a hatvanas években kezdődött volna az a szemléletváltás, amely a 20. század végére meghatározó lett. Ahogy mondani szoktam, ez az időszak volt az eredeti sztárfelhalmozódás időszaka is. A kommunikációs eszközök technikai forradalma is akkor kezdett jelentőssé válni. A Beatles együttes volt az első kulturális produkció a világtörténelemben, amelyik már nem az eredeti előadásban, hanem a hanghordozók által vált világhír?vé. A Beatles óta az élő előadás, az élő produkció legtöbbször már csak egy promóciós eszköze a hanghordozóknak. Visszaemlékezve gyermekkoromra, mintha akusztikailag egy üres térben léteztünk volna. Ha valaki zenét akart hallgatni – pláne olyan zenét, amelyet igazán szeretett – akkor el kellett mennie oda, ahol ezt játszották. Ahogy az évtizedek során a környezetünk, a szobánk megtelt bútorral, úgy az akusztikai környezetünk is benépesült hangzásokkal. Na most ennek a "berendezéstechnikának", ennek az új 20. századi zenei iparm?vészetnek mi ott voltunk a kezdetén. Sokszor azok, akik a kezdetet csinálják, az egészre nézvést is meghatározóvá válnak. Persze abban, hogy az élet különböző területén – nem csak a m?vészetben – egy személyiség, egy ember, egy csapat m?ködése hosszú távon sikeres, hatásos és meghatározó legyen, a tehetség csak az egyik része e sok összetevős játéknak. A tehetséges embereknek találkozniuk kell a kor szellemével, meg kell érezniük azt, és meg kell tudni szólítaniuk a kortársaikat. És persze a megfelelő időben éppen a megfelelő helyen kell lenni. Tudod, a legendáknak megvan az a tulajdonságuk, hogy a maguk korában látszólag össze nem illő dolgokat is valahogy összehozzák, egységbe rendezik.
– Hogyan tudtatok úgy m?ködni évtizedeken át, hogy a diktatúra, a cenzúra is engedélyezett benneteket, ugyanakkor "huzata" is, divatos szóval élve üzenete volt annak, amit csináltatok?
– A hatvanas-hetvenes években azok a régi elvtársak, akik fenntartották és cenzúrázták a létező szocializmust, nem voltak igazán felkészülve arra az új jelenségre, arra az új zenei m?fajra, amelyben mi indultunk. Másképpen fogalmazva a klaszszikus hegeli m?fajokkal, megnyilvánulási formákkal szemben bevált és kidolgozott módszereik voltak azok kontrollálására és cenzúrázására. Velünk nem nagyon tudtak – kezdetben nem is nagyon akartak – mit kezdeni. Úgy gondolták, mi vagyunk a szükséges rossz. Eleinte nem voltunk a hatalom számára érdekesek, mert a hatásunk nem volt még jelentős. A filmet, az irodalmat, a színházat sokkal jelentősebbnek, fontosabbnak tartották, arra koncentráltak. Később aztán kiderült, hogy amit csinálunk, nagyon sok embert megérint, sokan képesek ezért megmozdulni, így ennek mozgalmi ereje lett, és egy ezzel együtt járó gazdasági ereje is. Ekkor jöttünk mi be a képbe, mivelhogy a gazdasági erőt nem lehetett negligálni már a hetvenes években sem. A m?faj is és mi is annak köszönhettük a sikerünket, hogy egyszer?en jól m?ködtünk. Az Országos Rendező Iroda és a hanglemezgyár nekünk – ennek a m?fajnak – köszönhette a felfutását, virágzását. Azok az elvtársak, akiket ezeknek a nagy intézményeknek az élére kineveztek, hamar észrevették, hogy a sikeres m?ködésükhöz szükségük van ránk. Tulajdonképpen ők vigyáztak ránk, hogy ne menjünk túl bizonyos határokon. De nem mindig vigyáztak jól, néha ők is elvétették a lépést. Akaratlanul is kialakult egy egymásrautaltság, egy cinkosság köztünk. 1968-ban a csehszlovákiai invázió után megpróbáltak minket is korlátozni, keretek közé szorítani, de a hatalom kísérletei kudarcot vallottak – valószín?leg éppen a m?fajjal szembeni tapasztalatlanságuk miatt –, és mindig a visszájára fordult a beavatkozásuk. Minden "megmozdulásuktól" népszer?bbek lettünk.
Ha én zászló volnék
soha sem lobognék
Mindenféle szélnek
haragosa volnék
Akkor lennék boldog
ha kifeszítenének
S nem lennék játéka
mindenféle szélnek
(Ha én rózsa volnék)
– Mi izgat, mi foglalkoztat mostanában, miről írsz, ha írsz?
– Úgy t?nik nekem, mostanában nem a hagyományos szabadságjogokért folyik a küzdelem, hanem a kiegyensúlyozott, harmonikus társadalmi m?ködésért, amitől ugyanis még nagyon messze vagyunk. Tipikus az utolsó tíz év krónikája: állandóan hol erre, hol arra az oldalra leng ki az inga. Hogy triviális legyek: most szabadok vagyunk, de szegények. A fő kérdés ma az, hogy ki és hogyan tud a szegénységből kilábalni. Az lesz a kulturális hérosz, aki képes úgy gazdaggá válni, hogy közben tisztességes marad. Keser?en, de azt kell mondanom, hogy ma már nagyon sok olyan kulturális produkció készül, amelynek nem egy m?vészi gondolat az indíttatása, hanem egy marketing-felmérés végeredménye. Arra akarok kilyukadni, hogy a társadalom minden területén és szintjén a menedzsment, az organizáció lett a központ, ez lett a legfontosabb; sőt mára már az anyagi jólétünk is e menedzsment jóindulatától függ. Ez Amerikában jól m?ködik, de Magyarországon szinte csak olyan pitiáner alakok kerülnek hatalmi vagy rendelkezési pozíciókba, akik kizárólag saját magukkal vannak elfoglalva. Úgy t?nik, hogy az a karakter, azaz embertípus, aki sikeres, beérkezett, megelégedett, tehát aki tudna is és akarna is másokon segíteni, aki valóban az emberek felemelkedésén dolgozna az nem kerül hatalmi helyzetbe. A mai politikai diskurzusok legnagyobb hibájának azt látom, hogy ideológiákkal foglalkozik ahelyett, hogy a szegénységet, b?nözést próbálná enyhíteni, ne adj isten megoldani. Egyszer?en kifejezve a magyarországi menedzsmentek azért m?ködnek rosszul, mert saját maguk hatalmát menedzselik, és nem azt a területet, amelynek szervezésére, segítésére létrejöttek. És ez minden területre igaz. Én már annak is nagyon örülnék, ha egy olyan kormányzat jönne létre, amelyik hajlandó a társadalmat békén hagyni. Viszsza kellene adni a társadalom tagjainak a jogot és a lehetőséget arra, hogy saját életüket úgy szervezzék meg, ahogy szeretnék. Ez tudniillik sem általános, sem kulturális értelemben nem történt meg. A Szabadság, Egyenlőség, Testvériség jelszavából egy ideig az egyenlőség volt számomra fontos, aztán a szabadság volt iszonyúan jelentős. Most mintha ezek a fogalmak megkoptak, kiüresedtek volna. Mára számomra mintha a testvériség lenne igazán fontos.
– Mit értesz te testvériség alatt a 21. század küszöbén?
– Valamiféle együttérzést. A személyes empátiának azt a képességét, amely társadalmi méretekben is képes m?ködni.
– Úgy t?nik, elég sokat foglalkozol a politikával.
– Nem én foglalkozom a politikával, a politika foglalkozik állandóan velem, egyszer?en nem hagy békén.
Mondd mé' nem hagysz
má' békibe'
minek tolakszol még ide
A hócipőm már úgy tele
nekem már nem kell senkise'
Ne hintsed itt a rossz dumát
engem te nem versz többet át
Há' mé' nem húzol elfele
és mé' nem hagysz má' békibe'
Nem érdekel, hogy mit papolsz
neked má' jobb, ha szót se szólsz
Belőled több volt, mint elég
hogy nem szakadt még rád az ég
Ne esküdözz, hogy jót akarsz
nem kóser az, amit kavarsz
Há' mé' nem húzol elfele
és mé' nem hagysz má' békibe'
Felejts el engem kiscsibém
amíg szolidan kérem én
Ne próbálkozz má' semmivel
szolidan t?nj a francba el
Má' százszor megmondtam neked
unom nagyon a képedet
Keresd meg inkább anyukád
és vele szórakozz tovább
Te itt má' ne játszd meg magad
Szívódjál föl, és nincs harag
Maradjunk inkább ennyibe'
és hagyj má' engem békibe'
Há' mé' nem húzol elfele
és mé' nem hagysz má' békibe'
(Haggyá' má' békibe')
– Szörényivel való elég látványos összeveszésetek is ide nyúlik vissza? Nem lesz békülés?
– Mi mindig is különböző szemlélet?ek voltunk, soha nem voltunk egyformák. A m?vészi együttm?ködésünk szempontjából egy nagyon izgalmas, színes vegyületet alkottunk, amely bizonyos mélységet is adott annak, amit csináltunk. Levente is, én is azt gondoltuk, hogy olyan politikai felállás jön, ahol majd a politika átvállalja az általunk is helyesnek tartott gondolatokat, elképzeléseket. Ezért – kissé meggondolatlanul – hagytuk magunkat a kelleténél jobban belekeverni a politikába, nem látva, nem sejtve a jövőt. A politika inkább csak felhasznált minket, sem mint támogatott. Ebben azért mi is hibásak voltunk. Elég szomorú számomra, hogy létrejött egy olyan m?, amit egyrészt nem együtt csináltunk, másrészt amiben Levente a m?vészet szintjén összekapcsolódott a politikával. Ez a mai napig is nagy feszültséget jelent kettőnk között. Ha erre kerül a szó, igyekszünk e témáról nem beszélni sokat. Egymás tehetségét legalább nem vontuk kétségbe. Ez is valami ebben a világban.
Ezen a földön mindannyian
látogatók vagyunk
Ha elmegyünk, magunk után
ki tudja, mit hagyunk
Tanítsuk meg gyermekeinknek a
szeretet dalát
Ahány ember annyiféle
csodálatos világ
Mindannyian mások vagyunk
Bár egyben-másban hasonlítunk
Mindannyian mások vagyunk
Jó, hogy van néhány közös dalunk
(Mindannyian mások vagyunk)
– Azért azt tapasztalom, hogy azok a feszültségek, megfélemlítések, megosztások, amelyeket a politika a felszínen gerjeszt, nem igazán hatják át a társadalmat. Az emberek sokkal inkább szeretnének nyugodalomban élni, és valamilyen módon együttm?ködve létezni. Nem értem, egyszer?en nem értem a politikát ebből a szempontból sem. Hiszen a szólamok, a retorika szintjén a családról, a nemzeti együttérzésről beszél, a gyakorlatban pedig érzéketlenül sarcol, és adót emel, azaz pontról pontra az ellenkezőjét teszi.
– Hogyan, mivel, kivel töltöd az év utolsó napjait? Mit jelentenek számodra az ünnepek, a karácsony, a szilveszter?
– Lehet, hogy kicsit kiábrándítónak t?nik, de számomra nincsen különösebb jelentősége annak a napnak, ami a számítógépesek számára rendkívül izgalmas. Ahogy a térbeli határokat nem tekintem komoly választóvonalnak, úgy az időbeli határokat sem. Számomra például a gyermekeim születésnapjai sokkal fontosabb fordulópontok, hiszen az egy lényeges dolog, hogy a fiam már nem kilenc, hanem tízéves. A karácsony is a gyerekek miatt szokott szép és izgalmas lenni. Időnként nagy tisztelettel nézek a pisztrángokra, akik életük bizonyos szakaszában ellenállhatatlan vágyat éreznek arra, hogy az ár ellen haladjanak. Ez a pisztráng-szindróma gyakorta előtör nálam, amikor látom, hogy az emberek minden valóságos ok és cél nélkül, csak úgy elindulnak egy irányba. A karácsony szép ünnep, de valami iszonyatosan irritál benne – ez a tolongás, ez az egy irányba haladás. Egyébként lehet, hogy a szilveszter is egy kedves, helyes kis ünnep… csak ez a pisztráng-szindróma! Azt gondolom egy ünnepnek valóságos tartalomból, és valami belső tiszta megilletődöttségből kellene létrejönnie. Ha túl erős a külső hatás, akkor ez nem tud létrejönni, mert elveszi az ember szabadságát. Úgy hogy: Boldog Új Évet!
Maradj köztünk, maradj köztünk, soha ne add fel magad
Légy erős, légy erős, légy elszánt és szabad
Mert elfogadni nem lehet, hogy vesztesek vagyunk
Mert mind, akik már megszülettünk, élni akarunk
El ne hidd, hogy nincs jövő és nincs más hatalom
El ne hidd, hogy nem választhatsz többé szabadon
El ne hidd, hogy nincs remény és nincsen szeretet
El ne hidd, hogy másképpen már élni nem lehet
Maradj köztünk
(Maradj köztünk)
AJÁNLOM AZ OLDALT
Interjúk Bródy Jánossal
