Értékelése
Jimi Hendrix valóságos kulturális ikon mind a mai napig. Rajongók és kritikusok egyaránt elismerik kivételes tehetségét. Hendrix mindmáig sokak szerint a valaha élt egyik legjobb és legnagyobb hatású rockgitáros.

Zenélni leginkább egyedül tanult, balkezes létére jobbkezes gitáron játszott, amit fordítva húrozott fel, hogy jó legyen neki. Mint gitárosra leginkább a blues gyakorolt rá hatást: B.B. King, Albert King, Buddy Guy, T-Bone Walker és Muddy Waters; az R&B és soul-gitárosok is megérintették, mint például Curtis Mayfield. Hendrix játéka jazzes elemeket is tartalmazott, gyakran Rahsaan Roland Kirköt nevezte meg kedvenc zenészének. Azonban a legfontosabb: megújította az elektromos gitár használatát; más gitárosok, például Dave Davies (The Kinks), Jeff Beck és Pete Townshend (The Who) már használták a torzítást és a feedbacket, de Hendrix képes volt ezeket zenéje szerves részévé változtatni.

Producerként a stúdiót olyan helyszínnek tekintette, ahol kiteljesítheti zenei ötleteit. Az elsők között volt, aki a sztereó hangzással és a fáziseltolódással kísérletezett. Hendrix elismert dalszerző is volt, akinek szerzeményeit számtalan zenész feldolgozta.

Családja
Johnny Allen Hendrix néven született a Washington állambeli Seattle-ben; apja Al Hendrix, anyja Lucille Jeter Hendrix volt. Kiskorában csak Busternek becézték. Hároméves volt, amikor apja hazatért a második világháborúból és a gyerek nevét James Marshall Hendrixre változtatta. Iskoláskorában és fiatal felnőttként Jimmynek vagy Jamesnek szólították. Korai fellépésein a Jimmy James művésznevet használta. A Jimi nevet csak 1966 végén kezdte használni, bár a legtöbb írás mindig így hivatkozik rá az egyszerűség kedvéért.

Jimi Hendrix afroamerikai, európai és Cherokee indián felmenőkkel rendelkezett.

Apai ágon mindkét nagyszülője vaudeville zenész volt Vancouverben, ahol Al Hendrix született. Jimi apai nagyanyja Nora Rose Moore, egy cherokee indián és egy mulatt nő lánya volt. Jimi nagyon közel állt hozzá, aki arra nevelte, hogy büszke legyen indián őseire. Ez a hatás Hendrix későbbi zenéjében is megmutatkozik. Apai nagyapja egy felszabadított rabszolga és fehér gazdájának mulatt fia volt. Négy gyermekük közül Al Hendrix (1920–2002) volt a legfiatalabb.

Jimi anyai nagyapja, Preston Jeter ugyancsak egy fekete rabszolga és fehér gazdájának mulatt fia volt. A századfordulón a virginiai Richmondban élt, de miután szemtanúja volt egy lincselésnek, Seattle-be menekült. 1915-ben feleségül vett egy Clarice Lawson nevű nőt, aki cherokee és rabszolga felmenőkkel rendelkezett, és feleannyi idős volt, mint ő. Nyolc gyermekük közül Lucille Jeter volt a legfiatalabb.

Lucillet és Alt egy közös barátjuk mutatta be egymásnak, majd járni kezdtek. Azon a héten, amikor Lucille megtudta, hogy terhes Jimivel, Al megkapta katonai behívóját, majd három nappal az esküvő után bevonult a seregbe. Al csak három év múlva találkozott fiával. Ezalatt Lucille komoly magánéleti és anyagi problémákkal küzdött: apja, Preston néhány hónappal Jimi születése után halt meg; több, mint két év telt el, míg Al katonai fizetése eljutott hozzájuk; és Jeterék háza leégett, ráadásul nem volt biztosítva. Amikor Al hazatért, Jimi a kaliforniai Berkeleyben élt a Jeter család barátainál, akikkel egy templomba jártak. Gondviselője felajánlotta, hogy tovább neveli, de néhány vitát követően Al visszavitte Seattle-be. A gyerek nevét Johnny Allenről James Marshallra változtatta, mert úgy gondolta, hogy ez John Page-re, Lucille szeretőjére utal. De Al nem vált el Lucilletól.

A következő években Hendrixéknek négy gyermeke született: Leon 1948 januárjában; Joseph komoly születési rendellenességekkel; Kathy tizenhat héttel korábban a vártnál és vakon; Pamela szintén betegen született. Jimi mind a négy testvére nevelőotthonokba került. Lucille és Al lemondott Kathyről és Pameláról, és később Josephről is. Jimi és Leon néha meglátogatta a közelben lakó Pamelát, néha Joeval is találkoztak. 1951 decemberében Lucille elhagyta Alt és elváltak, a két fiút pedig Alnek ítélték. Három évvel később a szociális munkások Leont hanyag nevelésre hivatkozva nevelőotthonba küldték. Jimit csak azért hagyták Alnél, mert már nem igényelt annyi figyelmet, mint egy hatéves gyerek. Szerencsére Leont csak egy néhány háztömbnyire lévő otthonba vitték, így Jimi rendszeresen meglátogatta és lényegében együtt nőttek fel.

1957 végén Lucille túlzott italozása és mulatozása komoly egészségi problémákat okozott. Kétszer vitték kórházba májzsugorodás miatt. 1958-ban, rövid udvarlás után összeházasodott egy nyugdíjas dokkmunkással, William Mitchellel, aki harminc évvel volt idősebb nála. Néhány hét múlva újra kórházba került, akkor hepatitisszel. 1958. február 1-jén, egy bár mögötti sikátorban a Yesler Streeten eszméletlenül találtak rá. Az orvosok más betegekkel foglalkoztak, így alig kapott valami ellátást. Végül leszakadt lépe miatt halt meg, amit inkább egy sérülés okozhatott, mint májproblémák. Halálának valódi okát sosem vizsgálták.

1966 végén Al összeházasodott Ayako June Fujitával és örökbefogadta a nő előző házasságából született lányát, Janie-t, akit ezután Janie Hendrixnek hívtak.

A korai évek

Ifjúkora
Jimi félénk, érzékeny, zavart gyerek volt. Kortársaihoz - például John Lennonhoz vagy Paul McCartneyhoz - hasonlóan nagy hatást gyakoroltak rá a családi események: kilencéves, amikor szülei elválnak, tizenhat, amikor anyja meghal. Hendrix imádta Elvist hallgatni (a seattle-i rockmúzeumban látható a tizenötéves Jimi rajza Elvisről, mely az 1957. szeptember 1-jei koncertje után két hónappal készült).

Tizennégy éves kora körül Jimi megszerezte első gitárját, egy ütött-kopott, egyhúros akusztikus gitárt, amit egy másik fiú dobott el. Abban az évben csak zenéből bukott meg. Első elektromos gitárját, egy fehér Supro Ozarkot az apja vette neki. Gyorsan megtanulta, hogy kell használni, csak gyakorolt és azt nézte, mások hogyan játszanak. Imádta T-Bone Walker különleges mozgását és Chuck Berry kacsajárását.

Első koncertjét egy névtelen zenekarral egy zsinagóga alagsorában adta. A túl vad zenélés és túlzott dominanciája miatt kirúgták. Első komoly zenekara a Velvetones volt, mely a Yesler Terrace Neighborhood House-nál rendszeresen - de ingyen játszott. Feltűnő stílusa és az, hogy balkézzel játszott egy jobbkezes gitáron, már akkor nagy feltűnést keltett. Egyszer ellopták a gitárját, mert éjjelre a színfalak mögött hagyta. Al vett neki egy fehér Silvertone Danelectrot, amit Jimi pirosra festett és középiskolai szerelme után Betty Jeannek nevezett el.

A középiskolát tulajdonképpen jó eredménnyel fejezte be, de a Garfield High Schoolt nem tudta elvégezni. Mikor az 1960-as évek végén már híres volt, egy interjúban azt mondta, hogy a rasszista tantestület kirúgta, mert megfogta egy fehér lány kezét. Frank Hanawalt igazgató azt mondta, hogy ez csak a rossz vizsgák és a túl sok hiányzás miatt volt.

Katonaság
Miután elkapták egy lopott autóval, beleegyezett, hogy a két év börtönbüntetést 1961. május 3-i hatállyal katonai szolgálatra váltsa. A kaliforniai Fort Ordban tartott gyülekező után a kentuckyban lévő Fort Campbellbe, a 101. Repülő Hadosztályba vitték ejtőernyősnek. Később több ejtőernyős hadosztály tévesen azt állította, hogy az ő kötelékükben szolgált.

Családjának írt levelei arról tanúskodnak, hogy hamar hozzászokott a katonaélethez és büszke volt arra, hogy a 101. Hadosztály tagja lehet, mert már a második világháborúban is hősökként ünnepelték tagjait. Ám feletteseinek minősítései szerint csapnivaló katona volt, többször rajtakapták, hogy szolgálat közben aludt, és az éjféli létszámellenőrzésekkor nem volt a szobájában. Megjegyezték, hogy a legalapvetőbb dolgokat is csak felügyelettel lehet rábízni és hiányzott belőle a motiváció. Egyik felettese azt írta róla, hogy „nincs túl jó jelleme”, egy másik pedig azt, hogy „képtelen a szolgálatot rendesen ellátni és állandóan a gitárján jár az esze”.

Egy kimenő alkalmával találkozott egy Billy Cox nevű katonával, aki basszusgitározott. Rövid idő alatt szoros barátságot kötöttek, és Jimi életének utolsó évében ugyanabban a zenekarban játszottak. Ezután együtt zenéltek a seregben vagy azon kívül.

1962. május 31-én, egyévi szolgálat után Hendrixet „rossz magatartás”, „a szabályok semmibevétele” és „eligazításon való részvétel helyett a körletben végzett önkielégítés” miatt elbocsátották. Hendrix későbbi interjúiban azt mondta, hogy huszonhatodik ejtőernyős ugrása során eltörte a bokáját, és az orvos szerelte le. Charles Cross 2005-ös Room Full of Mirrors című életrajzában azt írja, hogy Hendrix homoszexuálisnak tettette magát - azt mondta, hogy szerelmes egyik katonatársába - és ezért szerelték le. Cross szerint Hendrix megrögzött antikommunista volt és nem a vietnami háború elleni tiltakozásképp hagyta ott a sereget, csupán nem akart tovább ott lenni, hanem gitározni akart.

Hírességként nem sokat beszélt katonaéveiről, de egyszer megjegyezte, hogy többek között az ejtőernyők között süvítő levegő hangja inspirálta gitárjának különlegez hangzását. Bár három évvel azelőtt leszerelt, hogy az USA egyre több katonát küldött Vietnamba, dalai az ott harcoló katonák kedvenceivé váltak, különösen Bob Dylan "All Along the Watchtower" című dalának feldolgozása.

Korai karrier

A Chitlin Circuit
Hendrix és Cox a seregből egyenesen Nashville-be ment. A Jefferson Street klubjaiban zenéltek és néha ott is laktak. Ez a hely volt a város fekete közösségének és a városi R&B-nek a központja.

Az 1960-as évek elején Hendrix a Chitlin Circuit-ben, bizonytalan körülmények között élt, turnézó soul- és bluesmuzsikusokat kísért, mint például Curtis Knight, B.B. King és Little Richard. Először 1964-ben figyeltek fel rá, amikor a The Isley Brothers "Testify" című dalán játszott.

1965. október 15-én Hendrix egy három éves lemezfelvételi szerződést kötött Ed Chalpin impresszárióval, mely szerint a Curtis Knighttal készített felvételek után 1 dollárt és 1% tiszteletdíjat kap. Kapcsolatuk rövid életű volt, és Hendrix más lehetőség után nézett. A szerződést viszont nem bontották fel, így az később problémákat okozott, amiket azonban sikerült elrendezni.

Greenwich Village
A délen elszenvedett megpróbáltatások miatt Hendrix elhatározta, hogy New Yorkban próbál szerencsét. A Harlemben lakott barátnőjével, Lithofayne "Faye" Pridgeonnal és az Allen-ikrekkel, Alberttel és Arthurral. Korábban 25 dollárt nyert egy, az Apollo Theaterben rendezett amatőr zenei versenyen, de Harlem fekete közössége nem volt fogékony progresszív stílusára. Sokkal kedvezőbb fogadtatásban részesült Greenwich Village klubjaiban.

1966-ban Jimmy James and The Blue Flames néven zenekart alakított, melynek tagjaival a Manny's Music Shopban szokott találkozni. Egyik tagja egy 15 éves, Kaliforniából elszökött gyerek volt, akit Randy Wolfenak hívtak. Mivel a zenekarban két "Randy" is volt, Hendrix Wolfe-ot "Randy California", a másik Randyt pedig "Randy Texas" névre keresztelte. 1967-ben Randy California mostohaapjával, Ed Cassidyvel megalapította a Spirit nevű zenekart.

Hendrix és zenekara gyorsan népszerű lett és egész New Yorkban felléptek, de törzshelyük az East Villageben lévő MacDougal Streeten található Cafe Wha? volt. Ekkoriban Hendrix Ellen McIlwaine énekes-gitárossal és Jeff "Skunk" Baxter gitárossal (egy alkalmazott Mannynél) dolgozott együtt. Találkozott Frank Zappával is, aki megmutatta neki a wah-wah pedál használatát. Ez később Hendrix zenéjének szerves részévé vált.

Felfedezése
A Cafe Wha? klubban történt, hogy Linda Keith, Keith Richardsnak, a Rolling Stones gitárosának akkori barátnője összebarátkozott Hendrixszel, és nem hitte el, hogy még senki sem figyelt fel rá. Beajánlotta a Stones menedzserénél, Andrew Loog Oldhamnél, majd Seymour Stein producernél, de egyikük sem látott benne fantáziát. Még a Stonest is elvitte a Blue Flames egyik koncertjére, de hiába fáradozott. Ezek után beszélt Chas Chandlerrel, a The Animals basszusgitárosával, aki épp otthagyni készült zenekarát, és olyan zenészt keresett, akinek a producere lehet. Chandler nagyon szeretett egy "Hey Joe" című folkdalt, és biztos volt abban, hogy slágert csinálhat belőle, ha átdolgozza egy rockdallá. Újra a Cafe Wha?-ban történt a döntő felfedezés. Amikor Hendrix játszani kezdte saját feldolgozásában a "Hey Joe"-t, Chandler annyira izgalomba jött, hogy italát véletlenül a ruhájára öntötte.

Chandler Londonba vitte Hendrixet, és egy menedzseri és produceri szerződést kötött vele, melynek értelmében Chandler producer, Michael Jeffery, a The Animals menedzsere pedig Hendrix menedzsere lett. Segített megalakítani egy új zenekart, a The Jimi Hendrix Experiencet Noel Redding basszusgitáros (korábban gitáros) és Mitch Mitchell dobos közreműködésével. Egy olyan időszakban, amikor egy zenekar tagjainak bőrszíne ugyanolyan volt, Hendrixnek fontosabbak voltak zenésztársainak képességei, mint azok bőrszíne.

The Jimi Hendrix Experience

Siker az Egyesült Királyságban
A zenekar először Európaszerte klubokban lépett fel, melyek sok hasznot hoztak a zenekarnak anyagi és szakmai értelemben egyaránt. Erre már a brit zeneipar is felfigyelt. Színpadi viselkedése és kivételes virtuózitása rengeteg szakmabeli rajongót szerzett neki, úgy mint: Eric Clapton, Jeff Beck, a Beatles, a Rolling Stones és a Who. A The Who menedzserei kiadójukhoz, a Track Recordshoz szerződtették le a zenekart.

Jimi első kislemeze a "Hey Joe" volt, melyet Tim Rose lassú változata alapján dolgozott fel. Ennek másik oldalán a "Stone Free" szerepelt, Jimi első saját dala. Ám a valódi sikert a következő két kislemez hozta meg: a forradalmi és eredeti "Purple Haze", mely torzított gitárhangja és álomszerű (sokak szerint drogos) látomásai révén lett világhírű; és a "The Wind Cries Mary". Mindhárom kislemez bekerült a brit Top 10-be. Jimi a színpadon több blues-feldolgozást játszott, ezek közül kiemelkedik B.B. King "Rock Me Baby"-je és Howlin' Wolf "Killing Floor"-jának felgyorsított változata.

Hendrixet Nagy-Britanniában sztárként ünnepelték. Barátnőjével, Kathy Etchinghammel a London középső részén található Brook Street 23-ba költözött. A szomszédban lévő 25-ös házban élt a világhírű barokk zeneszerző, Georg Friedrich Händel. Mikor Hendrix ezt megtudta, több Händel művét tartalmazó lemezt vásárolt, például a Messiást és a Vízizenét. Ma a két ház a Handel House Museumnak ad otthont, ahol mind a két zenészről megemlékeznek.

Are You Experienced?
1967. május 12-én Nagy-Britanniában megjelent a The Jimi Hendrix Experience első albuma, az Are You Experienced? Ezen a kiadáson - brit szokás szerint - nem voltak rajta a kislemezek. Ez egy úttörő album; csak 2-3 héttel előbb jelent meg, mint a Beatlestől a Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band. A Beatles után az Experience a 2. helyet szerezte meg a listán.

Ezalatt a zenekar gőzerővel turnézott Nagy-Britanniában és Európában. Ez remek lehetőség volt Hendrixnek, hogy kialakítsa saját színpadi stílusát. Ennek csúcspontja 1967. március 31-én volt, amikor felgyújtotta gitárját. Később, mivel több erősítőt és más színpadi berendezést is tönkretett, a Rank Theatre vezetősége felszólította, hogy tartsa féken magát. 1967. június 4-én a londoni Saville Theaterben utolsó brit koncertjüket adták, mielőtt az USA-ba utaztak volna. A Sgt. Pepper csak három napja jelent meg, és a közönség soraiban több híresség is ott volt: Paul McCartney és George Harrison a Beatlesből, Brian Epstein, a Beatles menedzsere, Eric Clapton és Jack Bruce a Creamből, valamint Spencer Davis és Lulu. Jimi eléggé merészen a "Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band" saját változatával kezdte a műsort.

Három hónappal később az USA-ban is megjelent az Are You Experienced?, de a "Red House", a "Remember" és a "Can You See Me" helyére az első három kislemez A-oldalait tették fel. Míg a brit kiadás a "Foxy Lady"-vel, addig az amerikai a "Purple Haze"-zel kezdődött.

Mindkét kiadás izgalmas betekintést ad az Experience zenei világába, és megmutatták, hogy később mi mindent lehetett csinálni az elektromos gitárral.

Siker az USA-ban
Nagy-Britanniában már népszerűek voltak, de az USA-ban még alig hallottak róluk. A nagy lehetőség akkor jött el, amikor Paul McCartney a Monterey International Pop Music Festival rendezőinek figyelmébe ajánlotta a zenekart. Ez kiváló lehetőség volt Hendrixnek, hogy az USA-ban is megismerjék; nem csak a nagy közönség, hanem amiatt is, hogy az egész eseményt filmre vették és szinte minden moziban bemutatták. Az Experience 1967. június 18-án, vasárnap lépett színpadra, és műsoruk a háromnapos rendezvény egyik csúcspontja volt. Zeneileg is különleges volt: kilenc dalt adtak elő, négy eredetit és öt feldolgozást. Azzal a céllal, hogy még a The Who-nál is nagyobb sikerük legyen, Jimi a "Wild Thing" előadása közben a fogával és a háta mögött gitározott, majd a dal végén ismét felgyújtotta és összezúzta gitárját. A háromszor megismételt gitárfelgyújtásból ez volt a második. A film elkészítéséért D.A. Pennebaker volt felelős. A Monterey Pop című filmbe az ominózus gitárégetés került be.

A fesztivál után az Experience a The Monkees előzenekaraként játszott azok amerikai turnéján. Ők azért kérték Hendrixet, mert kedvelték, de tizenéves közönségük nem értette meg zenéjük lényegét. Ahogy a "Purple Haze" népszerű lett az USA-ban, az Experience otthagyta őket. Chandler később azt mondta, hogy „kirúgásuk” csak a kellő médiavisszhang érdekében történt. Akkoriban az a szóbeszéd járta, hogy az Amerikai Forradalom Lányai nevű egyesület szerint műsoruk túl züllött volt, és ezért kellett menniük. Lillian Roxon ausztrál újságírónő később bevallotta, hogy ő találta ki az egészet.

Ezalatt Nagy-Britanniában Hendrix vadember imázsáról és zenei trükkjeiről (a fogával vagy a háta mögött gitározott) még mindig beszéltek, de Hendrix már elég sokat fejlődött zeneileg. Elege volt abból, hogy színpadi viselkedésén és kislemezein kívül mással nem foglalkoznak.

Axis: Bold as Love
1967 decemberében megjelent a The Jimi Hendrix Experience második albuma, az Axis: Bold as Love. Ez az Are You Experienced? zenei stílusát folytatta, olyan ma már klasszikus dalokkal, mint a "Little Wing" vagy az "If 6 Was 9". Egy véletlen majdnem megakadályozta a megjelenést. Amikor elkészültek a felvételek, Hendrix elvitte a mesterszalagokat, hogy barátai meghallgassák, milyen lesz az album. Amikor kiszállt a taxiból, már csak a második oldal szalagja volt meg. Mivel a kiadás ideje már nagyon közel volt, az Experience Eddie Kramer hangmérnökkel és Chas Chandlerrel egy egész éjszakás felvételen újravette az első oldal dalait. Hendrix és Kramer később azt mondta, hogy sosem voltak teljesen elégedettek az eredménnyel.

Ezután tovább folytatták a turnézást, mindig egyre nagyobb közönség előtt léptek fel. Az állandó utazás, a kábítószerezés, a piálás és a kimerültség eredménye egy rosszul sikerült skandináv turné volt. Jimi egyszer részegen randalírozott egy stockholmi szállodában, összetörte szobája berendezését, végül pedig letartóztatták.

Electric Ladyland
A zenekar 1968-ban megjelent harmadik albuma, a dupla Electric Ladyland jelentősen eltért korábbi munkáiktól és sokak szerint három stúdió-albumuk közül ez a legjobb.

Ahogy a felvételek haladtak, Chandlert egyre jobban bosszantotta Hendrix maximalizmusa, aprólékossága és a sok haver, aki a stúdióban kempingezett. Úgy érezte, Hendrix egyre inkább eltávolodik tőle. Amikor Chandler zenész lett, az volt a legfontosabb, hogy a dalokat néhány óra alatt felvegyék és lehetőleg minél több pénzt szerezzenek vele. Ez a hatás meglátszik az első két albumon: alig van olyan dal, mely hosszabb, mint négy perc; mindkettőt gyorsan készítették el és a dalok szerkezete hasonlít a popdalokéra. De amint Hendrix elkezdte saját kezébe venni a művészeti irányítást, átengedte neki a vezetést. Chandler távozásának kulcsszerepe volt a felvételek további alakulásában.

Hendrix több hangszerrel és effekttel kezdett kísérletezni, és a zenekar felállását is gyakran módosította. Az album felvételein többek között Dave Mason, Chris Wood és Steve Winwood a Trafficből, Buddy Miles dobos és Al Kooper, Bob Dylan orgonistája szerepelt. Ez is Chandler kiválásának egyik oka volt. Később elmesélte, hogyan vált Hendrix fegyelmezett munkamódszere egyre kiszámíthatatlanabbá. Gyakran az éjszaka közepén kezdte a munkát, a stúdióban pedig egy csomó ismeretlen ember lebzselt.

Chandlert az is ingerelte, hogy egy dalnak hányszor kezdtek neki. A "Gypsy Eyes"-ből például 43 felvétel készült, az "All Along the Watchtower" akusztikus gitárszólamát Dave Mason több, mint 20-szor játszotta fel (Hendrix állandóan elégedetlen volt). Ez már Noel Reddinget is zavarta, aki gyakran hagyta el a stúdiót, hogy elkerülje a nyílt összetűzéseket és hogy megnyugodjon. Mire visszatért, Hendrix általában a basszusgitár szólamait is feljátszotta.

Ezeknek az eseményeknek a hatása a dalok stílusán is érződik. Első hallásra észrevehető, hogy ezek már nem voltak hagyományos popdalok, gyakran hiányzott belőlük a könnyen megjegyezhető téma vagy egy motívum, néha azonban dallamuk sincs. Ezen kívül a dalcímekben jelölt téma és a hozzájuk komponált zene Hendrix minden addigi munkájától különbözik.

Például az album négy dala mintha külön zenei egységet alkotna, mely egy álommal kezdődik ("Rainy Day, Dream Away"). Ezután a dal főszereplője elhatározza, hogy asszonyával alámerül a tengerbe, hogy elmeneküljön az emberiség okozta csapásoktól, mint például a háború ("1983... (A Merman I Should Turn to Be)"). A dal végén a főhős megérkezik a víz alatti világba, ahol mindenki boldog. A következő részben ("Moon, Turn the Tides...Gently Gently Away") a tengeralattjáró hangja hallható. Az utolsó részben főhősünk felébred álmából, és hallhatjuk a világon úrrá levő zűrzavart, amit a lázas zene szimbolizál ("Still Raining, Still Dreaming").

Az Electric Ladylanden számos más emlékezetes darab hallható, többek között a "Voodoo Child (Slight Return)" és Bob Dylan "All Along the Watchtower"-jének feldolgozása. Ez szinte minden részében különbözik az eredetitől.

Az Experience feloszlása
1969. február 18-án és 24-én az Experience a londoni Royal Albert Hallban teltházas koncertet adott. Ez volt a zenekar utolsó fellépése Nagy-Britanniában. A koncertről "Experience" címmel film is készült, amit máig sem adtak ki.

1969-ben a The Jimi Hendrix Experience hivatalosan feloszlott. Noel Reddingnek már elege volt abból, hogy nem játszhat eredeti hangszerén, a gitáron. 1968-ban megalakította saját együttesét, a Fat Mattresst (Vastag Matrac). Néha az Experience előzenekaraként játszottak (Hendrix csak "Vékony Párna" néven illette őket). Hendrix és Redding egyre ritkábban találkozott, ezért az Electric Ladylanden sok basszus-szólamot Hendrix játszott fel.

Redding a koncertek által kiváltott tömeghisztériát sem szerette. Utolsó koncertje a zenekarral 1969. június 29-én volt, a denveri popfesztiválon. A háromnapos eseményen folyamatos zavargások és a rendőrökkel való összecsapások foglalták le az embereket. A három zenészt egy bérelt teherautó rakterében csempészték ki a fesztiválról. Másnap Redding bejelentette, hogy otthagyja a zenekart.

Jogi problémák
1969-ben Hendrix többször szembekerült a törvénnyel. Először még az 1965-ben, Ed Chalpinnel kötött szerződés körül alakult ki vita. Végül megegyeztek, hogy Hendrix felvesz egy albumot, amit Chalpin fog kiadni; ennek az eredménye az 1970-es Band of Gypsys koncertalbum. 1969. május 3-án Hendrixet a torontói repülőtéren letartóztatták, mert poggyászában heroint találtak. Hendrix azzal védekezett, hogy a tudta nélkül csempészték oda a kábítószert. A bíróság később felmentette.

Gypsy Sun and Rainbows


Ház Shokanban
Noel Redding kiválása után Hendrix a New York állambeli Shokanban egy nyolc hálószobás házat bérelt ki, hogy ott töltse 1969 nyarát. Michael Jeffery menedzser állta a költségeket és még szakácsot és házvezetőt is küldött abban bízva, hogy Hendrix a vidék nyugalmában újabb albumra való dalt tud írni. Redding helyére Jimi régi katonatársát, Billy Coxot hívta a zenekarba; vele még a Chitlin Circuit idején játszott együtt. Következő kötelezettségének, egy fellépésnek a The Tonight Showban már a Hendrix, Cox és Mitchell alkotta trió tett eleget. Hogy túllépjen a power trió adta lehetőségeken, bevette a zenekarba Larry Lee ritmusgitárost (egy másik barát a katonaságból), valamint Juma Sultan és Jerry Velez ütőhangszereseket. Az új formációt Gypsy Sun and Rainbowsnak nevezte el, de Hendrix menedzsmentje sosem kötött velük szerződést. A vidéki élet és a shokani ház légköre segített több új dal megírásában, például: "Jam Back at the House", "Shokan Sunrise", "Villanova Junction", és a funkos hatást mutató "Message to Love" és "Izabella".

Woodstock
Népszerűségének köszönhetően Hendrix 1969. augusztus 18-án a woodstocki fesztiválon is fellépett. Bár a világ legtehetségesebb zenészei és legjobb zenekarai kaptak meghívást, mégis Hendrixet tartották a legjobbnak, ezért vasárnap estére tervezett fellépése volt a fesztivál záróeseménye.

A műsort adminisztratív és technikai problémák hátráltatták. A mostoha időjárás és a bedugult utak okozta késés miatt csak hétfő reggel tudták elkezdeni a műsort, ekkorra azonban a közönség nagyobb része már elindult hazafelé. A többiek megvárták, még mielőtt elmentek volna. A zenekart The Jimi Hendrix Experience néven mutatták be, de a kezdés után nem sokkal Hendrix Gypsy Sun and Rainbowsra javította ki. A mikrofon- és a hangolási problémáktól eltekintve hallható volt, hogy kibővített zenekara nem próbált eleget, néha egyszerűen nem tudtak vele lépést tartani. Ennek ellenére Hendrix egy (rock)történelmi jelentőségű műsort adott, melyben előadta többek között az amerikai himnusz ma már kultikussá vált adaptációját és egy szóló improvizációt.

Star Spangled Banner: az amerikai himnusz
A Hendrix stílusa körül kialakult vita tetőpontja az amerikai himnusz „interpretációja” volt, melyet először 1968. szeptember 4-én adott elő. Az általa előadott változatban a háború hangjait (gépfegyverek, bombázás, sikolyok) csalta ki gitárjából. Döntően két vélemény alakult ki: egyesek azt mondták rá, hogy Amerika-ellenes gúnyolódás, mások pedig azt, hogy egy generáció állásfoglalása a társadalom nyugtalanságáról, a szépség, a spontaneitás és a tragédia szimbóluma. Leghíresebb előadása a woodstocki fesztiválon volt.

Hendrix a himnusz átdolgozását nem politikai állásfoglalásnak szánta. Azt mondta, hogy ez egyszerűen egy másfajta megközelítés. Amikor a Dick Cavett Showban egyesek túl „liberálisnak” tartották a woodstocki előadást, Hendrix azt válaszolta: „Szerintem gyönyörű volt”, amivel a közönség is egyetértett. Pályafutása utolsó szakaszában csak egy dalt szánt kifejezett politikai állásfoglalásnak, ez pedig a "Machine Gun".

A dalból több stúdiófelvétel is készült, utolsó nyilvános előadása pedig 1970. augusztus 1-jén Honoluluban, Hawaiin volt.

Emberrablás
1969 szeptemberében két bűnözőnek tűnő ember elrabolta és New Yorkba vitte Hendrixet. A patthelyzet akkor ért véget, amikor Michael Jeffery munkatársai megérkeztek és elvitték tőlük. A rendőséget és a médiát nem értesítették az esetről, de amikor Hendrix négyszemközt beszélt barátaival vagy munkatársakkal, többször említette a történteket. Úgy gondolta, hogy Jeffery szervezte meg az elrablását, hogy ezzel bírja rá a további együttműködésre. Az eset idején Hendrix nem akart úgy tovább dolgozni, ahogy azt Jeffery szerette volna. A legtöbb életrajz megemlíti az emberrablást és Jefferyt gyanúsítja annak kitervelésével; ezek közé tartozik Noel Redding Are You Experienced? The Inside Story of the Jimi Hendrix Experience című önéletrajza is.

Band of Gypsys
A Gypsy Sun and Rainbows meglehetősen rövid életű volt: a woodstocki fesztiválon kívül még két fellépés, néhány stúdiófelvétel és a The Dick Cavett Showban való szereplés után Hendrix szélnek eresztette a zenekart, csak Billy Cox maradt vele. 1969 decemberében a torontói bíróság a heroin birtoklása miatt indított perben ártatlannak nyilvánította; ezután bevette Cox mellé Buddy Miles dobost, és egy új triót alapított Band of Gypsys néven. Két napig próbáltak a Baggy's Studiosban, ezalatt meglepően sok új dalt vettek fel, köztük az eleven "Earth Blues"-t, melynek vokálját a The Ronettes énekelte. 1969-1970 szilveszterén négy koncertet adtak Bill Graham Fillmore East-jében, New Yorkban. A koncerteknek több különleges darabja volt, ezek közül a "Machine Gun" 12 perces változata az egyik legemlékezetesebb. A Band of Gypsys az egyetlen koncertalbum, melynek kiadását Hendrix jóváhagyta; kiadásával végre megszűnt az Ed Chalpinnel folytatott jogi huzavona.

Második és egyben utolsó koncertjüket egy hónappal később, 1970. január 28-án tartották a Madison Square Gardenben. Woodstockhoz hasonlóan itt is több fellépő volt, így a Band of Gypsys csak hajnali háromkor tudta elkezdeni a műsort. Hendrix ekkor valamilyen kábítószer hatása alatt állt, és nem volt olyan állapotban, hogy megfelelő műsort tudjon adni. A "Who Knows" meglehetősen komor változatát játszották, utána pedig egy nőt küldött melegebb éghajlatra, aki mindenképp a "Foxy Lady"-t akarta hallani. Belekezdett a második dalba, amit aztán a felénél hirtelen abbahagyott, és azt mondta a közönségnek: „Ez van, ha a Föld az űrt dugja - ezt sose feledd”. Egy ideig némán ült a színpadon, majd a személyzet lekísérte. Több feltevés is létezik, hogy mi történt voltaképp: Buddy Miles szerint Michael Jeffery LSD-t adott Hendrixnek, hogy ezzel szabotálja a zenekart, és okot találjon az Experience újjáalakítására. Johnny Winter azt mondta, hogy Hendrix akkori barátnője, Devon Wilson kevert valamit az italába.

The Cry of Love
Jeffery nem késlekedett a válasszal: azonnal elbocsátotta Billy Coxt és Buddy Milest, helyükre Mitchellt és Reddinget hívta vissza Nagy-Britanniából, hogy a már lekötött műsorokat az újjáalakult Experience adja le. Mielőtt a turné egyáltalán elkezdődött volna, Hendrix visszaküldte Reddinget, és Coxt hívta vissza. A rajongók és a lemezgyűjtők ezt az utolsó felállást - Hendrix, Cox és Mitchell - Cry of Love-nak is nevezik az azonos nevű turné után.

1970 legnagyobb részét hétköznap stúdiózással, hétvégén koncertezéssel töltötték. A "Cry of Love"-turné 1970. április 25-én, a Los Angeles Forumban kezdődött, és az előző elképzelés szerint tervezték a menetrendet. A hangminőség egyszer-egyszer lehetett volna jobb is, de sok új dalt játszottak, és a régi dalokba is új életet leheltek. A hangfelvételek viszont elég jó minőségűek lettek; ezeket Eddie Kramer és John Jansen (Wally Heider Studios) készítette. Sok viszont csak kalózfelvételeken (vagy nem hivatalos albumokon) szerezhető be. Egyik májusi koncertjüket, amit az Oklahoma Field House Egyetemen tartottak, a kenti egyetemen történt mészárlás áldozatainak ajánlották. A turnénak harminc állomása volt, az utolsó koncertet 1970. augusztus 1-jén, Honoluluban tartották. Több koncert is a legemlékezetesebbek közé tartozik, ezekről kiváló minőségű hang- és filmfelvétel készült.

Az 1972-ben, már Hendrix halála után megjelent In the West című albumon (ma már nem hivatalos) hallható Chuck Berry "Johnny B. Goode"-jának kiváló feldolgozása (Berkeley Community Center, 1970. május 30.). Rajta van még többek között a "Red House" 12 perces változata (San Diego Sports Arena), a "Voodoo Chile (Slight Return)" és a "Little Wing" (Royal Albert Hall, 1969. február 24.). Az album hangminősége sokkal jobb, mint a filmzene-albumoké.

1971-ben, a Rainbow Bridge című fimhez készült albumon hallható a "Hear My Train a Comin'" brilliáns előadása, amit szintén 1970. május 30-án vettek fel (a hivatalos albumok közül a Blues címűn is rajta van). Ez a felvétel a "Red House" (San Diego), a "Stone Free" és a "Machine Gun" (Fillmore East) című dalokhoz hasonló, Hendrix legjobb formáját nyújtja bennük. Ám az egész album hibás volt, mert a Rainbow Bridge című filmben az 1970 júliusában, Mauin adott koncert látható. A filmzene-albumon több dal is van, ami rákerült a First Rays of the New Rising Sun-ra, például a "Hey Baby (New Rising Sun)", a "Dolly Dagger", az "Earth Blues", a "Room Full of Mirrors" és a "Look over Yonder", valamint az amerikai himnusz stúdiófelvétele, ami csak a 2000-ben kiadott 4 CD-s, díszdobozos kiadáson jelent meg.

Electric Lady Studios
1970. augusztus 26-án hivatalosan is megnyílt az Electric Lady Studios New Yorkban. Két évvel korábban Hendrix és Jeffery megvette a Generation Clubot a Greenwich Village-ben. Kezdetben egy saját klubot akartak nyitni, de rájöttek, hogy egy saját stúdió sokkal hasznosabb lenne. Az Electric Ladyland stúdióköltségei elképesztőek voltak, mert egész nap benn voltak és a stúdióidő lefoglalása is drága volt. A stúdió felépítése majdnem dupla annyi időt és pénzt emésztett fel, mint amennyi el volt tervezve: késtek az engedélyek, a bontás idején az eső az egész helyet elöntötte és különböző hangszigetelési és statikai változtatás is szükséges volt, miután rájöttek, hogy az épület egy föld alatti vízfolyás mellékága fölött áll. Végül a Warner Brothers-től kértek egy hat számjegyű kölcsönt.

A stúdió ma New York és a zeneipar legendái közé tartozik: megszámlálhatatlanul sok zenész készített itt felvételeket.

First Rays of the New Rising Sun
Az Electric Lady megnyitása előtti néhány hétben Hendrix már elkezdte egy új album munkálatait. A dalok egy része a Cry of Love, a War Heroes és a Loose Ends című albumokon jelent meg. Egy júniusi koncerten azt mondta, hogy az új album júliusban vagy augusztusban jön ki, egy vagy két részben. Halála után néhány dal a Cry of Love című albumon jelent meg. Ám az új album felvételei - melynek munkacíme First Rays of the New Rising Sun volt - egészen addig tartottak, amíg el nem utazott az európai turnéra. A megnyitó után Hendrix és Cox az Air India egyik gépén Londonba repült, hogy ott találkozzon Mitchell-lel.

1970. szeptember 6-án, élete utolsó koncertjén Hendrixet a közönség kifütyülte, a hangulat egyébként is fenyegető volt; miután lejött a színpadról, az egészet felgyújtották. Cox kiszállt a turnéból és visszarepült az Államokba, mert fenciklidin (PCP vagy angyalpor) túladagolást szenvedett.

Halála
Jimi Hendrixet 1970 szeptember 18.-án kora reggel holtan találták Londonban, a Samarkand Hotel (Lansdowne Crescent 22) alagsorában. Hendrix halálának körülményeit sosem tisztázták, és talán soha nem is fogják. Német barátnőjével, Monika Dannemann-al töltötte az éjszakát, és valószínűleg bor fogyasztása és 9 Vesperax altató bevétele, majd saját hányásában való megfulladás után halt meg. Dannemann évekig nyilvánosan azt állította, hogy Hendrix még életben volt, amikor a mentőautóba helyezték; azonban azzal a reggellel kapcsolatos megjegyzései gyakran ellentmondóak és zavartak voltak, interjúról interjúra változtak. Rendőrségi és mentőszolgálati jelentések szerint azonban Hendrix már halott volt, amikor a helyszínre érkeztek, és már halott volt egy ideje; az apartman üres volt, és az ajtaja nyitva volt. Miután 1996-ban Hendrix hosszútávú brit barátnője, Kathy Etchingham becsületsértésért feljelentette Monika Dannemannt, Ő elvette saját életét.

Az apartmanban találtak egy szomorú verset, amit Hendrix írt, és sokak szerint azt bizonyította, hogy Hendrix öngyilkosságot követett el. Egy másik, spekulatívabb nézet szerint Hendrixet meggyilkolták - erőszakkal altatót és bort adtak be neki, majd Michael Jeffery manager által felbérelt gyilkosok megfojtották egy sállal. A legelfogadottabb elmélet szerint azonban Hendrix egyszerűen rosszul ítélte meg az altatók hatóerejét, és alvás közben megfulladt, mivel nem tudott magához térni, mikor hányt.

Gyakori tévhit, hogy Hendrix tervezett Black Gold című albumát ellopták a Londoni apartmanból; valójában a szalagokat Jimi Mitch Mitchellnek adta, az Isle of Wight fesztiválon 3 héttel a halála előtt. Hendrix Greenwich Village-i apartmanját azonban tényleg ismeretlen vandálok rabolták ki, és loptak el számos személyes tárgyat, szalagokat, és számtalan oldalnyi dalszöveget és verset, melyekből némelyik előkerült árveréseken, vagy gyűjtők kezében.

Zenekarok

Diszkográfia

Dalszövegek

Filmográfia

Gitár Akkordok/Tabok

Koncertek

Midi hangok

Képek

Videók

Zene